A szélsőségesen megosztó, a cannes-i vetítésen álló ovációt és fütyülőkórust szimultán bezsákolt Csak Isten bocsáthat meg kapcsán mindenfelé Nicolas Winding Refn előző munkáit, a Valhalla Risingot és a Drive-ot, meg David Lynch-et emlegetik. Nem is értem, hogy járhatnak ennyire tévúton, főleg, hogy a rendező még explicite ki is írja a végén: a filmet, ezt a szürreális, ultraerőszakos, felkavaró, neonfényes, vörös-fekete lázálmot Alejandro Jodorowskynak ajánlja. Szóval így tessék nézni, az El Topóra és a Szent hegyre tessék gondolni. És összemenni a székben, és kiesni belőle, és megdelejeződni. A Csak Isten bocsáthat meg egy horrorisztikus neo-noir, egy stilisztikai úthenger: hogy fantasztikus vagy borzalmas élmény, ahogy átmegy az emberen, azt embere válogatja, de hogy kurvára átmegy rajta, az biztos.

A szenzációs Pusher-trilógia rajongójaként nem néztem jó szemmel Refn utóbbi évekbeli tevékenységét, már a Bronson idején sem. Eredetileg ideg- és gyomortesztelően nyers, durva és csiszolatlan, ŐSZINTE stílusát végül túlcsiszolta, modorossá, kérkedővé, csupa felszínné vált (igen, az egyetemes orgazmust előidéző Drive-ban is – bár még az a legjobb közülük). Vártam, hogy tegyen két lépést visszafelé, de a Csak Isten bocsáthat meg nem annak a filmnek tűnt, amiben ez be fog következni. És tényleg nem az. Helyette nagyjából öt lépést tesz benne előre. Ironikus módon most van a legmesszebb onnan, ahonnan a Pusherrel indult, és valahol ez a logikus továbbvitele a közelmúltbeli munkásságának, mégis ezzel nyert meg magának újra. Ha ez a végpontja az utóbbi évekbeli útjának, ha ide tartott, ha ez volt a cél, akkor megérte: a Csak Isten bocsáthat meg okosabb, mint a Bronson, fókuszáltabb, mint a Valhalla Rising, és hipnotikusabb, mint a Drive.

Billy, aki testvérével egy bokszklubot, és egy azáltal takargatott drogkereskedést üzemeltet, megerőszakol és megöl egy 16 éves lányt. Chang, a kíméletlen rendőr, önjelölt bíró és ítéletvégrehajtó (Vithaya Pansringarm) megengedi a lány apjának, hogy agyonverje Billyt, majd büntetésből, amiért hagyta a gyermekét strichelni (Thaiföldön vagyunk), levágja a kezét. Billy testvére, Julian sokkal inkább családi kötelességből, mint bármi másból, elindul revansot venni, de amikor az eset körülményei tisztázódnak, eláll a vérbosszútól. Aztán felbukkan az anya. Jéghideg, kegyetlen és tántoríthatatlan. Sátáni mére fatale. Vagy maga A Sátán. Crystalt (Kristin Scott Thomas) nem érdeklik a körülmények, elsőszülött fia gyilkosát holtan akarja tudni, kerül, amibe kerül.

Fatális hiba lenne megpróbálni a filmet a faék egyszerűségű történet és a papírvékony karakterek felől megfogni. A Csak Isten bocsáthat meg ÉRZÉS és STÍLUS. Egyfelől végletesen explicit (stílus), másfelől ugyanolyan végletesen implicit (érzés): ezért nem lehet a kegyetlenkedésig fajuló vérengzéseit puszta hatásvadászatként leírni, a játékidő felénél felháborodottan kifelé tartva a teremből. A film nem azért brutális, mert a thaiföldi alvilág mocskában, gengszterek és korrupt rendőrök közegében merítkezik meg, hanem azért, mert a lélek éjfekete, pokoli bugyraiba merül alá, ahol az emberi létezés legrettenetesebb horroraival kerül szembe: vérfertőzéssel, szülőgyilkossággal, pedofíliával, a világgal szembeni mindössze két hozzáállás váltogatásával, a közönnyel és az erőszakkal.

A kulcsszereplő Chang, A Halál Angyala, Refn pusztító természeti erőként fellépő, érinthetetlen és megállíthatatlan szakrális igazságosztója, Chigurh szellemi testvére. De míg McCarthy karaktere érméje feldobásával vetette alá magát egy felsőbb hatalom akaratának, addig Chang, aki egyenesen a saját hátából húzza ki rövid szamurájkardját, szent eszközét és önnön meghosszabbítását, maga a felsőbb hatalom. Ő az az egyetlen, aki megbocsátást adhat, az Isten, akihez a kiüresedett, a morális fertőből kiutat kereső, de annak nyomát sem lelő Juliant (Ryan Goslingnak összesen 17 sora van) sokkal mélyebb és sötétebb, súlyosabb, sorsszerűbb kötelék fűzi, mint a testvére iránti bosszú igénye, bár ezt a legvégéig nem tudja ő sem – csak sejti, ahogy neonszínű hallucinációi árulkodnak róla.

A Csak Isten bocsáthat meg a híresztelésekkel ellentétben egyáltalán nem nehezen dekódolható, és főleg nem széteső, még kevésbé tartalmatlan film. Larry Smith gyönyörűen kimért képei és Cliff Martinez ördögien nyugtalanító zenéje segítségével Refn forgatókönyve világos szimbolikával, a földöntúli szépség és a borzalmas, visszataszító vérmocsok felkavaró ambivalenciájával áll össze a valaha készült legnyomasztóbb megváltástörténetté. Rémálomszerű, szürreális és csodálatos. Az év legjobb filmje.