A film noir egyik alapvetése mindig is az volt, hogy semmi nincs rendben a világgal, miközben a korabeli filmkészítést hamis, látszaterkölcsös gúzsba kötő nemzeti cenzúra, a Hayes-kódex pont az ellenkezőjét igyekezett sulykolni a jámbor mozibajárókba. Természetéből adódóan, nem volt még egy zsáner, ami annyira igyekezett volna feszegetni a cenzúra határait, mint a noir – valamiféle ellenkulturális csodának tekinthető már az is, hogy egy alvilági alakokkal, sötétséggel, bűnnel, szexuális innuendóval és erőszakkal teli műfaj virágozni tudott akkor, amikor mindezek a jellemzők tiltottak voltak. Delmer Daves Sötét átjárója (Dark Passage, 1947) egy érdekes példája ennek az ellentétnek: az akkoriban az új Dashiell Hammettnek tartott, ám azóta elfelejtett David Goodis regényéből készült filmben csak elvétve akad erőszak, fegyver egyetlenegyszer sem sül el benne, és egyébként is a műfaj nyugodtabb, csendesebb, jobbára méregfogak nélküli képviselőjének számít. Csakhogy a törvény, ami a Hayes-kódex számára szent és sérthetetlen volt, durván felsül benne, és a film egyenesen kimondja: törvény és igazság nem ugyanaz.

• Az ARROW sikerén felbuzdulva a CW egy új DC-szuperhősből tervez tévésorozatot csinálni. FLASH a tervek szerint először az ARROW második évadában bukkan fel mellékszereplőként (ahogy mellesleg a Black Canary is), majd pedig megkapja a saját szériáját. Közben viszont a csatorna egyelőre jegelte az AMAZON című Wonder Woman sorozatát.
• Samuel L. Jackson játssza majd a rosszembert a Mark Millar képregényéből készülő SECRET SERVICE-ben, amit Matthew Vaughan rendez. Colin Firth és Michael Caine szintén részei a színészstábnak.

Emlékeztek még, mit fogtok majd csinálni 21 év múlva? Hülye kérdés, mi? Nem az a Robert J. Sawyer által írt sci-fi regény szereplői - illetve az egész Föld lakossága - számára, akik a CERN részecske-ütköztető kísérletei miatt bő másfél percre betekintést nyernek a távoli jövőbe. Az alapszitu, illetve a cím, ismerős lehet, hiszen az ABC és az AXN csatornáján három évvel ezelőtt futott egy sorozat ezen a néven, ám a koncepción, a címen, és néhány karakter nevén kívül köszönőviszonyban sincsenek egymással. A filmsorozat hátterében egy összeesküvés állt, ami a Lost módjára apránként bomlott ki a néző előtt (a készítők nem titkoltan a Lost utódjának szánták, de közbeszólt a kasza), inkább az akcióra és a nyomozásra helyezte a hangsúlyt, egyszóval felhasználóbarát volt, teljes egy évadig. A könyv ezzel szemben a fizikusok szemszögéből láttatja a világmegreformáló eseményt és annak következményeit, statikusabb, többször dob fel elméleteket, elgondolkodtató és teljes mértékben illik rá a science-fiction megnevezés. A különbségért azonban hálásnak kell lennünk, a FlashForward eredetijét kutyanehéz lett volna megfilmesíteni, maximum mozifilmként tudom elképzelni; könyvben viszont remekül követhető a filozofálgatás, az elméletgyártás, illetve a szereplők belső vívódása.

A FlashForwarddal újra az időutazás és az idő természetének rejtélyes bugyraiba tévedünk, de ezúttal komoly tudományos hátország támogatását élvezzük – így elfeledkezhetünk a ködös, pontos kifejtésre soha nem kerülő paradoxonokról, a buktatókról, sőt, maga az egész jövőbe pillantás egy remekbeszabott gondolatkísérlet. Együtt vesszük fel a fonalat az íróval, Robert J. Sawyerral, aki egy percig sem hagy magunkra minket. Biztos kézzel vezet be abba a labirintusba, amiből láthatólag ő sem tud egykönnyen kikeveredni, ám ez utóbbi csak látszat, ami azért szükséges, hogy egy effajta világot megrázó esemény utóhatásai és elméleti, fizikai háttere még egy teve számára is világosan felvázolható lehessen. A kíváncsiság az ember egyik alaptermészete, erre pedig kifinomult érzékkel építkezik a szerző: a legapróbb részletekig feltárja előttünk a létező tudományos elméletek által a fikció vásznára rajzolt világát, csakhogy ezt óvatosan, kellő körültekintéssel teszi. Nem terhel túl sosem, mindig csak annyit közöl, ami éppen elegendő az alapos elgondolkodtatáshoz, és ha ehhez hozzáveszem, hogy közérthetően és tisztán vázol fel olyan absztrakt fogalmakat, mint a Minkowski-tér, akkor akár elméleti gyorstalpalónak is felfoghatjuk a művét.

Van egy jelenet A szökésben, aminek férfiassága, keménysége, pusztítás-eufóriája keresztbe lenyeli a ’80-as évek összes pózoló izomkötegekkel telepakolt akciófilmjét – pedig még csak a haja szála se görbül benne senkinek. Bonnie és Clyde szellemi örökösei, Doc és Carol egy fegyverbolt kirámolása után menekülőre fogják, de előbb még meg kell akadályozniuk, hogy a helyszínre kiszállt rendőrök követni tudják őket. Doc nem öl feleslegesen: a zsarukat földre parancsolja, majd fogja a frissiben kezébe simult puskáját, és szitává lövi a kocsijukat. Sam Peckinpah képein lassítva repülnek a karosszériáról leszakadó darabok, álmosan csurog ki a szétlőtt motorból a hűtőfolyadék, és lustán törnek elő a lángok, ahogy a fegyver kiürültével a hihetetlenül übercool Steve McQueen halálos nyugalommal megkerüli az autót, és ráérősen újratölt. Ez a dramaturgiailag amúgy halálfelesleges fél perc (Doc már korábban, a legelső figyelmeztető lövéssel üldözésre alkalmatlanná teszi a járgányt) a pusztítás fölött ült ujjongó, gyermeki, mégis férfias örömünnep.

Tegye fel a kezét, aki járt már úgy, hogy epekedett egy piszkosul jó csaj után, végre összejött a randi, felszedte a csajt – majd jött az „anyám, én nem ilyen lovat akartam” érzése. Pontosan így jártam a Sky Tradersszel én is. Roppant hangulatos, egyedi stílusú grafikák, minden alkalommal más játéktábla, kereskedés, repülő hajók, szeszcsempészet és STEAMPUNK KALÓZOK! Instant nyálcsorgatás és a must-have listára való azonnali felvésés követte részemről a játék bejelentését, a szabálykönyv alapos átnyálazása pedig még jobban meghozta a kedvemet a felhők közt röpködésre. Aztán egy szép napon a postás beállított a játékkal, én pedig rávetettem magam – majd jött az „anyám, én nem ilyen lovat akartam” érzése.

Előre leszögezem, a Sky Traders egyáltalán nem rossz játék, egyszerűen csak nem ütötte meg az ingerküszöbömet (továbbá azokét sem, akikkel együtt szoktam játszani). Túl nagyképűnek tűnne és hazudnék is, ha azt mondanám, hogy „kinőttem” az efféle társasokat, hiszen egyszerűsége okán nem szokásom temetni semmit, sőt. Esetemben a Sky Tradersnek sikerült a külcsínnel eladnia magát – és ez sem teljesen igaz, mert ha a szabályai gagyinak tűntek volna, fájó szívvel legyintek, majd igyekszem mihamarabb elfelejteni. A szabályai jók, semmi gond velük, látatlanban és gyakorlatban is úgy muzsikálnak, ahogy kell, ráadásul friss mechanizmustól hívogató a rendszere. Ez a minimum, ugyebár, rossz szabályokkal egy jó téma sem lehet sikeres, pláne játszható, ám a Sky Traders működése túl van ezen. Mégis, számomra hiányzik belőle az a plusz, amitől azt mondhatnám, hogy újra le akarok ülni elé, amitől elfog a lelkesedés és a tervezgetés, ha eszembe jut.

A légy a ’80-as évek egyik legjobb horrorfilmje. És pontosan azért az, mert esszenciális, zsigeri, nyomasztó horror, ami nem áll meg ijesztgetéseknél, feszültségteremtésnél és gore-nál, hanem sokkal mélyebbre megy, átvitt és szó szerinti értelemben is. A test hanyatlásával, degenerálódásával, halálával kapcsolatos legősibb félelmeket lobbantja fel: a rettenet nem kívülről jön, hanem belülről, nem lehet elfutni előle, nem lehet nekiesni baltával vagy puskával, menthetetlenül saját rothadó húsod rabja vagy. David Cronenberg filmje a második adaptációja George Langelaan 1957-es, azonos című novellájának, amiben egy tudós feltalálja a teleportálást, de amikor magán próbálja ki a szerkezetet, az összevegyíti az ő DNS-ét egy véletlenül odakeveredő légyével. A rendező, aki már akkor is egy egész sor lenyűgöző filmet tudott a háta mögött, természetesen kikukázta a témának a novella (és az ’58-as filmváltozat) általi banális megközelítését, a légyfejűvé és légykarúvá vált férfit. Nála az átváltozás nem részleges, hanem teljes, és nem azonnal megy végbe, hanem kínos, kegyetlen lassúsággal. Ugyan 1986-ban messze ez volt Cronenberg legkommerszebb filmje (és a legsikeresebb – az Erőszakos múlt mellett máig az), ez nem jelenti azt, hogy kompromisszumokat kötött volna.

A Budapest novemberben lezárta Kondor Vilmos Gordon Zsigmond-sorozatát, és nem is akárhogy. Az utána megjelent Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes nem továbbviszi a világból kissé kiábrándult, mégis idealista, nyughatatlan zsurnaliszta történetét (a tökéletes sorozatzáró jelenet után az egyébként is súlyos hiba volna), hanem visszafelé tekint, egészen a ’20-as évekig, kezdve attól a ponttól, amikor Gordon még fiatal újságíróként dolgozott Amerikában, egy philadelphiai lapnak.

A kötet hat novellát tartalmaz (legtöbbjük már megjelent korábban különböző folyóiratokban), illetve az utolsó, nagyobb terjedelmű írás már inkább a kisregény kategóriába esik – a sztorik jó másfél évtizedet ölelnek fel, kiragadva a főszereplő életéből egy-egy különös esetet. És bár fejlődéstörténetről túlzás lenne beszélni, azért a könyv kivégzése után kétségkívül jobban belelátunk, abba, hogyan és honnan is jött Gordon Zsigmond.

Ami a sorozat ismerőinek mindenképpen meglepetést fok okozni, az a novellák hangvétele. Kondor kicsit elengedi magát, és az alapvetően igen sötét, fenyegető hangvételű noir-Budapestje itt tréfásan furcsa nevekben, az abszurd határán egyensúlyozó szituációkban (nem is beszélve a fejét fel-felütő morbiditásról, mint a dodzsemekkel elkövetett halálos gázolás), helyzetkomikumokban, poénos dialógusok egész sorában oldódik. Nem mintha a sorozat eddig teljesen nélkülözte volna a humort, de ez a kacsintgatás a vígjáték felé (különösen a Nyavalya tudja esetében, aminek már a címe is egy jópofa verbális játék) mindenképp kellemesen frissítő.