Neill Blomkamp ott rontotta el, hogy a District 9-t merészre, formabontóra, elgondolkodtatóra csinálta meg, és ezután nem csoda, ha egy közönséges akciófilm csalódásként verdesi a biztosítékot az író-rendező rajongóinál. Márpedig kár szépíteni, az Elysium egy közönséges akciófilm, aminél a sci-fi (mint manapság oly sokszor) csak látványos köntösként szolgál, a társadalmi mondanivaló pedig legfeljebb a felszínes fecsegésig jut. Innen csak az a kérdés, ki mennyire tudja lenyelni, hogy Blomkamp új filmje elejétől a végéig nagyjából olyan, mint a Disctrict 9 utolsó harmada, mindenféle komplex előzmény, kifinomultság és műfaji zsonglőrködés nélkül. Lehet sírni a rétegek és a mélységek elhagyása miatt, jogos is a siránkozás, viszont tény, hogy mint dögös, intenzív akciófilm, az Elysium többnyire megállja a helyét.

A cím (eredetiben: Feersum Endjinn) az egyik legügyesebb marketinges gimmick, amivel valaha találkoztam: egyetlen pillantás, és mindenki tudni akarja, miért így van írva, mi vele a cél. Iain M. Banks, a híres Kultúra-könyvek írója, Isten nyugosztalja, pedig nem szokott üres gimmickekkel dobálózni, ha kitalál valamit, azt következetesen végigviszi, legyen szó akár narratív, akár nyelvi megoldásról. A Félemmetes géjpezet nagyjából negyedét az egyik karakter, Latra, a fiatal, vakmerő, bután fogalmazó látó meséli el, az ő sajátos dialektusában. Az eredeti szövegben ez hellyel-közzel fonetikus írást jelentett, aminek fordításbeli átadása aligha lehetett egyszerű feladat, de Gálla Nóra ügyesen megoldotta – viszont erős túlzás lenne azt állítani, hogy ez a nyelvezet a puszta érdekességen, bosszantáson (attól függ, ki hogy éli meg) kívül bármit is hozzáad a könyv egészéhez. Jópofa, egyedi és kreatív, ahogy a sztori sok más eleme, de azok többségéhez hasonlóan megmarad egy önmagában, önmagáért lévő ínyencségnek. Amivel azt akarom mondani, hogy a Félemmetes géjpezet egy fantasztikus ötletekkel és megoldásokkal teli, nem fantasztikus könyv.

A több szálon futó sztori egy világvége szcenárió körül bonyolódik. A távoli jövőben, sok ezer évvel azután, hogy az emberiség egy része kirajzott a világűrbe, a Földön maradtak visszasüllyedtek egy jóval régebbi társadalmi és technológiai szintre, ahol azonban a kódnak, a végtelen virtuális élettérnek köszönhetően mindenkinek megadatik a csaknem örök élet lehetősége. De most a szereplőknek (király, gróf, látó, tudós és egy rejtélyes „újszülött” lény) két külön irányból érkező potenciális apokalipszissel is szembe kell nézniük: miközben a digitális világot a káosz veszélyezteti, a Földet egy hatalmas és furcsa csillagközi köd fenyegeti teljes pusztulással. Egyetlen esélyük egy titokzatos bolygóvédelmi gépezet, amit őseik hagytak hátra, és amit viszont különböző érdekek különböző okokból igyekeznek megszerezni maguknak.

Kick-Ass vs. Motherfucker. Már a puszta tény, hogy van ürügy ennek leírására, egészen gyönyörű, még a kontextus ismerete nélkül is. A kontextus (és a meccs maga) pedig a brit fenegyerek, Mark Millar agyszüleménye, aki jelenleg az amerikai képregényipar legkelendőbb hollywoodi exportcikke. Aki ebben kételkedne, az csak emlékezzen rá, hogy 2008-as, Kick-Ass című minisorozata még be sem fejeződött, amikor Matthew Vaughn már javában forgatta belőle a filmadaptációt. A „szuperhősök a való világban” koncepció szenzációsan működött a vásznon, ami azt illeti, még jobban, mint a képregényben, annak ellenére is, hogy a forrásanyaghoz képest egyébként több negatív előjelű változtatást is eszközöltek benne. Vaughn a folytatásból mégis kiszállt, mint rendező (egy másik Mark Millar-adaptáció, a Secret Service kedvéért), és a helyére lépő Jeff Wadlow-nak egy egyre népszerűbb franchise (képregényben nemrég indult a negyedik sorozat) magasan lévő lecét kellett megugrania. Nem sikerült, de olyan szórakoztatóan viszi le a lecet, hogy még azért is tapsot érdemel.

„Good taste is not a democracy.”

Ami a nyolcvanas éveknek a Nulladik óra (Breakfast Club) volt, az a kétezres éveknek a Detention: bepillantás a korszak tinédzsergenerációjának fejébe, kísérlet arra, hogy felfedje a korábbi tinédzserek előtt az új generáció érthetetlen viselkedését, a korábbi értékekkel szemben való teljes tiszteletlenségét és visszavonhatatlanul kificamodott ízlését. Ha még ehhez hozzátesszük, hogy egyúttal az általam valaha látott legönzőbb és mindenféle kompromisszumot totálisan elutasító, tudathasadásos mozgókép, amit egy filmkritikus és egy videokliprendező írt, és ami egyszerre próbálja megszólítani a kilencvenes és kétezres évek generációját, és remekbe sikerült kevercse a Donnie Darko, a Vissza a jövőbe és a Scott Pilgrim a világ ellen kultfilmeknek, akkor még csak épp karcolgatom a Detention lényegének felszínét. A popkultúra diadalmenete és a meta-narratíva násza ez, a Youtube-generáció pozitív értelemben vett himnusza.

Köszöntsétek új szerzőnket, Nemes Andrást, aki ezzel a remek filmről írt remek kritikával mutatkozik be, miután átesett  szokásos démoni beavató szertartásunkon.

Van az a ritkán tapasztalható, de azonnal felismerhető, mellkas repesztően szívdobogtató érzés, mikor filmnézés közben rádöbbensz, hogy kétségkívül valódi, élő, semmihez nem hasonlítható remekművel kerültél szembe: ilyenkor enyhén előrehajolsz a székben, a külvilággal való mindennemű kommunikációdat felfüggeszted, és örülsz, hogy akkor, úgy, abban a pillanatban létezel. Nem foglalkoztatnak a mindennapok terhei, elfelejted kicsinyes gondjaidat, még fizikai szükségleteid is figyelmen kívül hagyhatók, hiszen olyankor megszűnsz embernek lenni, kívül kerülsz a valóságon. Közel enged lényegéhez valami magasabb rendű, ami egyébként minden körülmények közt távol tart magától. Ha ez azzal jár, hogy koponyákból lassított felvételen kirobbanó agyvelőket, báva, kiüresedett arccal vigyorgó véglényeket, vagy vizelés közben megörökített péniszeket kell látnod, én azt mondom: legyen, egyszer élünk, akkor is mi módon.

Ezzel a cikkel kezdve elmerülünk az ausztrál horrorok/exploitationök nem túl nagy, de tisztességesen szutykos, és tisztességtelenül sokat mellőzött mocsarában.

A csúcsjelenetben egy nőket öldöső őrült férfi eszement izgatottsággal maszturbál, ahogy patkányai lassan felzabálják a csapdájába esett félholt, fiatal nőt. Isten hozott Terry Bourke elméjében – a fickó már 1972-ben olyan beteg egy fasz volt, amilyen sok horrorrendező még ma sem mer lenni. Ráadásul Ausztráliában, amiért dupla főhajtás jár neki, mert akkoriban arrafelé azt sem tudták, eszik vagy isszák a horrort. Többek közt ennek köszönhető, hogy néhány obskúrus exploitation-szakirodalmat leszámítva a Night of Feart annak ellenére sem jegyszik manapság szinte sehol, hogy egyébként nagyon is fontos, a műfajt meghatározó, egy rakás klasszikus előképének tekinthető alkotás – vagy legalábbis annak kellett volna lennie. Sajnos Bourke outbackes slasherét akkoriban (amikor slasher még nem is létezett) nagyjából senki nem látta az alkotók családtagjain kívül, és még az is kérdéses, hogy egyáltalán ők látták-e. Innen pedig, bármennyire tűnik is úgy, hogy pl. Tobe Hooper Texasi láncfűrészes mészárlása bazisokat merített a Night of Fearből, nehéz ténylegesen inspirálni.

Kinyilatkoztatást teszek: a Firefly az egyik legjobb dolog, ami csak történhetett a geek-társadalommal. Nem csupán ajándék, isteni kegy! Joss Whedon megvalósult látomása sok-sok, mára rajongóvá lett halandó életének vált kitörölhetetlen részévé. A Firefly olyan élménynek minősül, ami egy gimis osztálykirándulás hormonrobbanásos éjszakájához hasonlítható – több szempontból is. Árad belőle a lelkesedés, a céltudatosság csíkszentmihályi flow-ja pedig ellentmondást nem tűrően szaggat át mindennemű gátat: az alkotói szellem eme megnyilvánulása már csak ilyen, ösztönszerű és végletes. Annak eredménye pedig, hogy mégsem egy latin lávör jéghideg profizmusával, jóval inkább egy megszeppent lurkó ügyetlenkedésével megy végbe a don juani magasságokba emelkedő liázon, amiért a forró szenvedély értetlenkedő pillantásoknak adja át a helyét. Aztán embere válogatja, hogy ad-e neki még egy esélyt, netán megpróbálja meglátni a mélyben rejtőző értéket, vagy feladja, és másnál próbál szerencsét.