A cím (eredetiben: Feersum Endjinn) az egyik legügyesebb marketinges gimmick, amivel valaha találkoztam: egyetlen pillantás, és mindenki tudni akarja, miért így van írva, mi vele a cél. Iain M. Banks, a híres Kultúra-könyvek írója, Isten nyugosztalja, pedig nem szokott üres gimmickekkel dobálózni, ha kitalál valamit, azt következetesen végigviszi, legyen szó akár narratív, akár nyelvi megoldásról. A Félemmetes géjpezet nagyjából negyedét az egyik karakter, Latra, a fiatal, vakmerő, bután fogalmazó látó meséli el, az ő sajátos dialektusában. Az eredeti szövegben ez hellyel-közzel fonetikus írást jelentett, aminek fordításbeli átadása aligha lehetett egyszerű feladat, de Gálla Nóra ügyesen megoldotta – viszont erős túlzás lenne azt állítani, hogy ez a nyelvezet a puszta érdekességen, bosszantáson (attól függ, ki hogy éli meg) kívül bármit is hozzáad a könyv egészéhez. Jópofa, egyedi és kreatív, ahogy a sztori sok más eleme, de azok többségéhez hasonlóan megmarad egy önmagában, önmagáért lévő ínyencségnek. Amivel azt akarom mondani, hogy a Félemmetes géjpezet egy fantasztikus ötletekkel és megoldásokkal teli, nem fantasztikus könyv.

A több szálon futó sztori egy világvége szcenárió körül bonyolódik. A távoli jövőben, sok ezer évvel azután, hogy az emberiség egy része kirajzott a világűrbe, a Földön maradtak visszasüllyedtek egy jóval régebbi társadalmi és technológiai szintre, ahol azonban a kódnak, a végtelen virtuális élettérnek köszönhetően mindenkinek megadatik a csaknem örök élet lehetősége. De most a szereplőknek (király, gróf, látó, tudós és egy rejtélyes „újszülött” lény) két külön irányból érkező potenciális apokalipszissel is szembe kell nézniük: miközben a digitális világot a káosz veszélyezteti, a Földet egy hatalmas és furcsa csillagközi köd fenyegeti teljes pusztulással. Egyetlen esélyük egy titokzatos bolygóvédelmi gépezet, amit őseik hagytak hátra, és amit viszont különböző érdekek különböző okokból igyekeznek megszerezni maguknak.

Banks világábrázolása lenyűgöző, de ez nem újdonság. A Félemmetes géjpezet nem egyike az ötletekben burjánzó Kultúra-könyveknek, a poszt-diaszpóra és poszt-szingularitás Földjét így a szerző a nulláról indulva húzhatta fel. Többéletes, mesterséges értelmes, digitális, állatemberes, hatalmi intrikás, világvégés szövegépítményében magától értetődő természetességgel rángatja végig az olvasót, magyarázkodás nélkül prezentálva a biológiai, virtuális és kozmikus állapotokat, avagy fedezd fel az összefüggéséket te magad. Ha sikerült, íme a jutalmad, a cselekmény központi konfliktusának megoldása: egy deus ex machina és egy McGuffin beindít egy plot device-ot. Bámulatos az az arcátlanság, amivel Banks a pontegyszerű sztorit módszeresen elgörgeti a csúcspontjáig, a szálak összefuttatásáig – hogy mennyire vagy képes elfogadni, az leginkább attól függ, hogy fogadod magát a görgetést, mert a Félemmetes géjpezet esetében nem annyira a cél a fontos, mint inkább a megtett út.

A könyv történetestül, karakterestül csak egy eszköz Banks kezében, egy panoptikum, amin keresztül megosztja gondolatait halhatatlanságról, virtuális életről, álmokról, sorsról, jövőről, emberiségről, bár mélységeket és filozófiát nem sokat találni a vékonyka kötetben. A cselekmény, mint másodlagos tényező, a gyorsaság illúziójával döcög (úgy tűnik, mintha rengeteg minden történne, pedig baromira nem), és a végén egy rakás kisebb-nagyobb élménnyel, briliáns ötletektől fejbe vágva kelsz fel – de a katarzis, a teljesség, a nagy kép érzete nélkül, azzal, hogy valami nagyon, kétségbeesetten, bődületesen hiányzik. Neil Gaiman azt írta a nekrológjában, hogy Banksnek még a rossz könyvei is jók voltak. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezzel többek közt a Félemmetes géjpezetre célzott.