Nem jó film a 2 kaliber: végtelen plusz egyedik Halálos fegyver klónként azzal az egyetlen szóval lehet a legtalálóbban jellemezni, hogy erőtlen. Összeszedtek bele egy sor szimpatikus és általában jó színészt, egy kis tökösséget, egy rakás közepesen jó, vagyis nevetésre nem, de mosolyra gond nélkül ingerlő poént, pár lődözést és robbanást, aztán uccu neki. Félkész és kidolgozatlan, ütős forgatókönyv és vagány rendezés híján pedig rosszfiús sármon és jópofaságon akar elevickélni. De pont azért, mert sármos és jópofa, hiába nem jó film, nem lehet rá haragudni. Mint a simlis haverra, aki teljesen megbízhatatlan, de bármikor fizet egy sört, és egy laza vállvonással meg egy széles vigyorral teszi jóvá a hülyeségeit.

• Bemutatták Torontóban Eli Roth kannibálhorrorát, a THE GREEN INFERNÓt, és a visszhang meglepően pozitív, állítólag Roth messze túlteljesítette önmagát. Ennek örömére be is jelentette a folytatást (BEYOND THE GREEN INFERNO), aminek viszont már csak társírója lesz, rendezni Nicolás López fogja - szerinte a második rész úgy fog viszonyulni az elsőhöz, mint az Aliens az Alienhez (nagy szavak ezek az Aftershock rendezőjétől).
• Cronenberg korai zsengéje, a PARAZITÁK is áldozatul esik a vég nélküli feldolgozáshullámnak. Rie Rasmussen rendezheti, Ian Driscoll írhatja, mindenki bekaphatja.

A svindli nem játék. 

Nem olyasmi, amit jókedvedben csinálsz. Nem pusztán megélhetési forrás, véletlenül sem móka és kacagás. A svindli életforma.

Látszólag eldöntheted, akarod-e, döntésed azonban visszavonhatatlan. Egy életre szól. És annyira könnyű akarni. Elhiteti veled, hogy akarod. 

Látszólag szabad vagy. Szabadabb, mint mások. Kijátszod őket, egyszerűen csak azért, mert megteheted. Hatalmadban áll. Rád nem vonatkoznak erkölcseik, saját szabályrendszered van. De az kijátszhatatlan. Gúzsba köt. 

Csak olyasmit tehetsz, ami érdekedben áll. A hozzád hasonlók társaságát keresed. Vonzod őket, vonzódnak hozzád. Nem tehettek mást. Bármerre indultok, egymásba botlotok. Ha svindler vagy, megszűnsz átlagembernek lenni. Kiválasztott vagy: a bűn választott magának. Minden mozdulatodnak tétje van. Fölülről nézed a saját életed. Taktikázol. Játszma ez, nem játék. A svindli nem ereszt.

Mikor kifelé tartanál belőle, visszaránt. Saját magad lehetetleníted el, visszarettensz, ha az élettel kerülsz szembe. Az őszinteség nem a te közeged, nem tanultad meg, hogyan kell kezelni, milyen az, mikor csak cselekszel, nem vizsgálod a helyzeted. Az emberi gesztusoknak eleve a fonákját látod, fel sem merül, hogy valaki egyszerűen azt mondja, amit gondol. Mégis, annak mi értelme lenne?

Cory McAbee egy méltatlanul ismeretlen, amerikai függetlenfilmes (rendező, forgatókönyvíró, színész) és zenész, aki mindkettő hobbijában kreatív, önfejű és nagyon tehetséges szerző - a szívem egyik kitüntetett zugában tanyázik évek óta. Filmesként szerzői életművét építgeti (az American Astronaut és a Stingray Sam két hatalmas adósságom a Geekz blognak), zenészként intelligens humorú dalokat ír (a bandája neve The Billy Nayer Show), de biztonságos távolságban marad attól a bosszantóan modoros hipsterségtől, ami a művészileg és szövegileg az átlag zenekaroknál egyébként vállaltan nagyobb igényű lo-fi, hálószobapop és art-punk vonalat manapság oly gyakran jellemzi. Már a Stingray Sam forgalmazásával is kilépett a hagyományos terjesztési csatornák közül (ingyenesen megnézhető epizódonként jelentette meg a neten, csakúgy, mint egy évvel azelőtt Joss Whedon a Dr Horrible's Sing-Along Blogot), most pedig új, korszakalkotó lépésre szánta el magát: új, The Embalmer’s Tale című filmötletét a Captain Ahab's Motorcycle Club névre keresztelt klub/művész kollektíva segítségével szeretné elkészíteni. Jelentkezni gyakorlatilag bármilyen posztra lehet, bárhonnan a világból. Ilyenkor sajnálom nagyon, hogy nem az USA-ban élek, mert egy ekkora őrületbe szívesen fejest ugranék...

"Szar sört olcsón is ihatok!", fakadt ki egy jeles barátom, mikor az Erzsébet téri nyitott bisztróban egy hatszáz forint körüli Tuborg korsó árat pillantottunk meg egy ártáblán. Hasonló érzés kerített hatalmába engem is a nemes egyszerűséggel Riddick címre hallgató filmet, Richard B. Riddick karakterének immáron sokadik mozgóképes kalandját nézve. Ennyire bűnrossz, vizuálisan fárasztó, intellektuálisan nézőjén egyenesen erőszakot tevő filmet ugyanis sokkal kevesebb melóból és pénzből is meg lehetett volna csinálni, a maradékot pedig valami értelmesebbre költeni - például szobrot állítani David Hasselhoff mellszőrének vagy szimfonikus feldolgozást csinálni a Scooter életművéből, lényegében mindegy, csak ne ezt!

Pedig Riddick korunk hőse, Csillagszemű Űrjuhász, kinek tarkóján összefutnak ugyan a ráncok egy-egy nehéz helyzetben, ám azután sorra megoldja azokat, ha kell, nyers erőszakkal, komoly sérülések begyűjtésével és a felépülést követő nyers erőszakkal, vagy akár féktelen macsóságuk miatt kudarcba fulladó kommunikációs kísérleteket követő nyers erőszakkal. Riddick ostoba, sekélyes és erőszakos, ellenben szívós és strapabíró, így korunk igazi hőse, korunk problémáival. Ismerős, amikor (SPOILEREK!) szét akarsz csapni mindenkit? Megvan, amikor megdugnál egy nőt, de leszbi, és miattad megtér? Vágási Feri, amikor beszólnak, és megígéred az osztást, és amikor tényleg, az büntet?... Nos, Riddick is pont ilyen, ezért annyira szerethető. Térj be bármelyik plázába, és wannabe-riddickek között fogsz pattogni bicepszről bicepszre, homlokodon BWM-s kulcstartók és aranyórák nyomaival...

Hol a határ jó és rossz között? Ez egy olyan kérdés, amire sosem tudjuk meg a választ. És hol a határ jó és rossz film között? Ó, ez sokkal könnyebb kérdés, vágná rá sok filmkedvelő kapásból. Aztán előkerül az Őrült Stone, avagy 2008, a Patkány éve, ami máig ismeretlen okokból lett Split Secondből fenti cím-monstrum, és vagy megfagy a levegő, vagy hangos spártázás kíséretében esik egymásnak két hirtelenjében kialakuló, ízlését tekintve meghökkentően homogén csoport. Nincs még egy ilyen sarkalatos pontja a filmvilágnak, mint a csiszolatlan gyémántnak sem nevezhető Őrült Stone - szerencsénkre a Geekz szerkesztőségének tagjai a nyerő csapatot erősítik, így mikor egyenként idézik fel első találkozásukat a csoki-imádó, fegyver-fetisiszta Harley Stone-nal, aki a félig elárasztott Londonban garázdálkodó szívkitépő rettenet nyomába ered, bízhattok benne, a határ jó oldalán vagytok.

Bő fél évszázad távlatából a Mothra létezése, mint filmtörténetei klasszikus, és a japán kaiju mozik egyik leghíresebb darabja, már olyan magától értetődő, hogy bizonyos, egyébként nagyon is releváns kérdések még csak véletlenül sem merülnek fel. Pl., hogy az óriásgyík, az rendben van, meg az óriás repülő dinoszaurusz is, de hát, bazmeg óriás molylepke? Komolyan? Mégis mi a francot szedtek, szívtak és ittak azok ott a Tohónál a ’60-as évek elején? És ez még nem minden.

Az óriás molylepke egy Infant Island nevű, az atombombakísérleteknek köszönhetően erősen radioaktív szigeten honos, ahol rajta kívül többek közt 30 centiméter magas, dalolászó nők élnek. És Mothra, a hely istene és védelmezője kicsit bepöccen, amikor utóbbiakat egy japán expedíció pénzéhes tagjai elrabolják, hogy jó pénzért, vásári különlegességként mutogassák őket a civilizált világban. Igen, a Mothra (Mosura, 1961), egy meglehetősen szégyentelen King Kong ripoff, ráadásul még csak nem is túl jó, és még a honi filmgyártás keretein belül maradva sem valami eredeti – de a maga banális módján, a többséghez hasonlóan szórakoztató.