Bő fél évszázad távlatából a Mothra létezése, mint filmtörténetei klasszikus, és a japán kaiju mozik egyik leghíresebb darabja, már olyan magától értetődő, hogy bizonyos, egyébként nagyon is releváns kérdések még csak véletlenül sem merülnek fel. Pl., hogy az óriásgyík, az rendben van, meg az óriás repülő dinoszaurusz is, de hát, bazmeg óriás molylepke? Komolyan? Mégis mi a francot szedtek, szívtak és ittak azok ott a Tohónál a ’60-as évek elején? És ez még nem minden.

Az óriás molylepke egy Infant Island nevű, az atombombakísérleteknek köszönhetően erősen radioaktív szigeten honos, ahol rajta kívül többek közt 30 centiméter magas, dalolászó nők élnek. És Mothra, a hely istene és védelmezője kicsit bepöccen, amikor utóbbiakat egy japán expedíció pénzéhes tagjai elrabolják, hogy jó pénzért, vásári különlegességként mutogassák őket a civilizált világban. Igen, a Mothra (Mosura, 1961), egy meglehetősen szégyentelen King Kong ripoff, ráadásul még csak nem is túl jó, és még a honi filmgyártás keretein belül maradva sem valami eredeti – de a maga banális módján, a többséghez hasonlóan szórakoztató.

1961-ben a repülő kaijuk voltak a legmenőbbek. A második Godzilla-film, a Godzilla Raids Again ugyan még egy lábakon közlekedő, földhözkötött, mutáns, sugárzásfertőzött, óriásizé dinoszauruszt (Anguirus) küldött a címszereplő ellen, de a Toho stúdió első, a híres óriáshüllőtől önálló kaiju filmjében (már ha nem számoljuk a méltán feledésbe merült, jetis Half Humant) már egy repülő bestia riogatta Japán jámbor polgárait. A Rodan még Amerikában is igen szép sikert aratott az RKO forgalmazásában (ettől függetlenül a jenki szinkrontól/vágástól, mint az ázsiai produktumok esetében általában, óva intenék mindenkit), úgyhogy mikor a föld és a levegő után a Toho egy vízi szörnnyel próbálkozott (Varan), és befürdött (bocs), inkább visszatért a korábban bevált recepthez.
A Mothrát, ahogy az összes többi említett filmet, Ishiro Honda rendezte, és akkora siker lett, hogy a címszereplőt, az első nőstény szörnyet, és az elsőt, aki a film végén békésen hazarepül, ahelyett, hogy a hadsereg egy új szuperfegyverének áldozatául esne, három évvel később rá is eresztették a kaijuk atyjára, Godzillára (Mothra vs. Godzilla).

A film legfőbb erénye, hogy képes egyfajta disztinktív személyiséggel felruházni Mothrát, aki, noha az atombombaellenes propaganda ezúttal is igen hangsúlyos, egy alapvetően jóindulatú, de jogos haragjában rettenetes természeti erőként, és nem nukleáris melléktermékként jelenik meg. Lárvaként kel ki egy óriástojásból a szigeten, majd napalmban fürdés és csiklandozó tankütegek sorozata után egy hatalmas selyemgubót épít magának Tokió közepén, a Tokiói Torony romjain (ez a Toho egész, nem kicsi kaiju-karrierjének abszolút leghatásosabb díszlete), hogy végül Mothra a végső, molylepke-formájában keljen ki belőle, és szuperszonikus szárnycsapásai puszta erejével romba döntse a fél várost (akárcsak elődje, Rodan). Aranyos, ahogy a gigászi szélvihar falevelekként sodorja a matchboxokat a Tokióként pózoló parányi kartonépületek közt. Én is játszottam ám hasonlót a kisautóimmal gyerekkoromban – azok se húzták tovább ellenem, mint a filmbeliek Mothra ellen.

Sajnos a stúdió mindig is hajlamos volt még a bábszörnyek tombolásánál is sokkal banálisabb mellékszálakkal hígítani a filmjeit (erre a legjobb példa a szintén Honda kezei alól kikerült Dogora, aminek amúgy mai szemmel is impresszív óriás-űr-medúzáit – I shit you not – egy fárasztó krimis-komikus gyémántrablásos szállal nyomták agyon). Itt sem állták meg, hogy ne passzírozzanak bele egy teljesen felesleges vállalati-újságírói konfliktust, ami ugyan az elrabolt 30 cm-es hölgyek körül forog, tehát dramaturgiailag nem éppen irreleváns, de akkor is, kit érdekel?

Mindenestre Mothra cool, ami figyelemreméltó, ha azt vesszük, hogy egy óriás, rikító szárnyú molylepkéről van szó – bár, ami a koncepciót illeit, egyáltalán nem biztos, hogy ez gázabb, mint az amerikaiak óirásmadara The Giant Claw-ban (megéri utánanézni, higgy nekem).