Az új Carrie-ben a telekinézis cool, és ez tönkreteszi a filmet. A címszereplő képessége, akár az eredetit nézzük, akár De Palma első adaptációját, sosem volt cool. Egy szerencsétlen, a tűréshatáráig lökdösött, majd azon brutálisan átrúgott, megzavarodott lány frusztrációjának és dühének tragikus elszabadulása volt. Stephen King első regénye rendkívül erőteljes, hatásos horror, de sokkal fontosabb, hogy messze a legszomorúbb mű, amit valaha írt. A ’76-os feldolgozás ezt csak kis részben tudta átadni, De Palma inkább foglalkozott a feszültséggel, mint a drámával, a telekinézis ijesztő borzalomként való ábrázolását pedig még túlzásba is vitte (az a rohadt idegesítő, psychós hegedűrikoltozás…). Kimberly Peirce, A fiúk nem sírnak rendezője másképpen közelített az alapanyaghoz, és ha a végén nem adja át magát teljesen a trendeknek, akkor ez a Carrie akár sokkal jobb is lehetett volna, mint a ’76-os.

Értem én, hogy a természetfeletti képességekhez való hozzáállás alaposan megváltozott a popkultúrában az utóbbi csaknem 40 évben. A ’70-es évek tele voltak olyan horrorokkal (könyvekkel és filmekkel), amiknek főszereplői felfoghatatlan erőkkel kerültek szembe (Az ördögűző, Rosemary gyermeke), a Carrie pedig mindezt a borzalmat elvette a Sátántól és csatlósaitól, és egy meggyötört tinilány kezébe adta, új divatot indítva el (ld. King egyik következő könyvét, a Tűzjgyújtót). Manapság azonban, köszönhetően nem kis részt a szuperhősfilmeknek (és itt fontos megjegyezni, hogy a Carrie forgatókönyvét Roberto Aguirre-Sacasa írta, aki a 2000-es évek közepén Fantasztikus Négyes, Pókember és X-Men képregényekkel kezdte a pályafutását), a természetfeletti képességek nem félelmetesek, hanem vagányak.

Ezért aztán a bálon az ismert körülmények közt megalázott, telekinézisét korábban élvezettel próbálgató Carrie heves kézmozdulatokkal, láthatóan örömteli, már-már perverz elégtétellel, gonosz vicsorral osztja a halált – és két alkalommal is biztonságba helyez olyanokat, akik a többséggel ellentétben jók voltak hozzá. King (és De Palma) Carrie-ének vak, kegyetlen és mélységesen tragikus dühét itt a maga brutális módján igazságos, számító isteni büntetés váltja, ami a film drámai alapjait menthetetlenül felőrli. A telekinézisnek nem kellene coolnak lennie. A mészárlásnak még csak kicsit sem szabadna megérdemeltnek tűnnie.

A finálé arány- és iránytévesztéséért azért is kár, mert addig a Carrie egészen remek. A címszereplő és anyja kapcsolata kellően komplex és ambivalens, valósággal tombol a félelem, a szeretet és a fanatizmus egyvelege (Chloë Grace Moretz és Julianne Moore brillírozik), Peirce sokkal jobban kidomborítja a történet drámáját, mint De Palma. Egyébként nem 100%-ig az eredetihez nyúlt vissza, egyértelműen átvett dolgokat a ’76-os adaptációból is, pl. Carrie pontosan ugyanúgy öli meg az anyját, így a King által írt, gyönyörűen szomorú és csendes haláljelenetből megint véres horrorfest lesz. (Apró megjegyzés: a teljesen felesleges, időhúzó disznófarmos jelenet – aminek a könyvben annak dokumentarista jellege miatt volt helye – is újfent bekerült.)

Az új Carrie-t a szuperhősdivat tette tönkre.