Az előző rész tartalmából: Dan Wells debütáló regényében (Nem vagyok sorozatgyilkos) egy fiatal szociopatával ismertette meg a közönséget. A kamasz John Wayne Cleaver nem csak nevében rokon egy hírhedt sorozatgyilkossal, de ő maga is erős késztetést érez az ölésre. Mivel tudatában van annak, hova vezetne, ha kiélné hajlamait, mindent megtesz, hogy kordában tartsa őket. Hús-vér lények helyett hullákkal foglalatoskodik – anyja halottasházat üzemeltet és megengedi csemetéjének is, hogy besegítsen a balzsamozásba – és kidolgozott egy külön kódot is, amelyet megpróbál betartani. Az időközben trilógiává érett sorozat első részében alkalma nyílt konfrontálódni egy „másik” sorozatgyilkossal, akiről aztán kiderült, hogy valójában nem ember, hanem alakváltásra képes démon.

Ha már a Nem vagyok sorozatgyilkos recenzióját az obligát Dexter-párhuzam felemlegetésével kezdtem, hasonló szellemben folytatnám most is. Mint ismeretes, kedvenc tévés sorozatgyilkosunk kalandjai rút véget értek, az alkotók konkrétan megerőszakolták a főhőst. A széria végére az empátiára képtelen Dexterből mélyérzésű, önfeláldozásra is képes tragikus hős lett, aki már gyilkolni sem hajlandó.

Dan Wells a Szörnyeteg úrban nem esik abba a hibába, hogy főhősét mindenáron közelebb akarná hozni az olvasóhoz. Erre igazából nem is lenne szükség, hiszen a folytatás is egyes szám első személyben íródott, így mindvégig abban a kiváltságban lehet részünk, hogy egy potenciális sorozatgyilkos szemszögéből követhetjük a történéseket. Hősünk, John ugyanolyan zavart személyiség, mint az első részben volt, sőt a késztetései még erősödtek is. Feszültség-levezetésként kiéli a piromániáját, és már-már arra vetemedik, hogy egy macskára és/vagy nővére ellenszenves barátjára is kezet emeljen, amikor feltűnik egy új ellenfél Claytonban.

Annak, hogy egy apró kisvárosban rövid idő alatt két sorozatgyilkos is tiszteletét tegye, elég kicsi az esélye, de Wells becsületére legyen mondva, sikerül egy olyan dramaturgiai fordulatot bevetnie, ami hitelesíti ezt a statisztikai anomáliát. Az új bestia színre lépése ráadásul teljesen váratlanul történik (engem legalábbis sikerült meglepnie), ami pedig ezután következik, az bőven rálicitál az első részben olvasottakra, mind az izgalmak, mind a bemutatott borzalmak tekintetében. Már az előzményben is sikerült John belső vívódásait dramatizálni, itt viszont ennek az identitásbéli konfliktusnak a kibontásához Wells egy még tökéletesebb ellenfelet talált, aki sok tekintetben tükörképe a főhősnek.

A Szörnyeteg úr minden szempontból konzekvens, a téteket kellő mértékben és tempóban fokozó folytatás, amelyet sikerült ismét csak belőni a Young Adult műfaj és a kategóriákon túlmutató igényes ponyva határvidékére. Remélhetőleg a trilógia befejező részével is találkozhatunk hamarosan.

Fumax, 2013.