Azoknak, akik bármikor is lelkesedtek a többség által gyerekesnek, elmaradottnak, furcsának ítélt dolgokért, ismerős lehet az érzés: ami nekünk a világmindenség, az a világmindenségnek valami komikus, egyenesen groteszk, lesajnálandó marhaság. Idővel legtöbben talán azt is megtanultuk, hogyan takargassuk, mentegessük, vagy éppen – micsoda árulás – bagatellizáljuk széles nyilvánosság előtt kedvencünket, pusztán a többség számára elfogadhatónak hitt arcunk megőrzése végett. Aztán vannak azok, akik basznak erre az egész, leginkább tán fejben létező kényelmetlenségre, és felvállalják életvitelszerű rajongásuk tárgyát – vagy azért, mert tényleg nem ismernek, nem is akarnak mást ismerni, vagy pedig azért, mert éppen nagyon is kiforrott, magabiztos személyiségek, akiket egyéb sikereik mellett pont nem izgat, mit gondol róluk szélesebb közegük. Sőt, úgymond még a szart is képesek arannyá varázsolni. Bingó, geekekről, azaz a két legvégletesebb alfajukról van szó, azaz nerdről és hipsterről. Az önkényes címkézés persze veszélyes, kétélű fegyver (sebzése d12 [19-20, x2], sikeres mentődobás felez), a precíz, értékítéletektől mentes jellemrajz (ami nem favorizálja a Lawful goodot a Chaotic neutrallal szemben) viszont talán nagyobb eséllyel célba talál.

Az emberi csontok újabb holokausztja: Itt az első trailer a The Raid: Redemption folytatásához, öklökkel, lábakkal, fegyverekkel és jó sok vérrel. Párszor máris sikerült felszisszenni alatta.

Korrekt kis film ez.

A legnagyobb baja az, hogy Orson Scott Card Végjáték (Ender’s Game, a fordítót csókoltatom) című könyve alapján készült, ami annyival, de annyival több „korrektnél”, amennyivel egy interplanetáris háború több két ötéves kölyök homokozóbeli civódásánál. A Végjáték (évtizedek óta húzódó, alakuló) filmadaptációja ne legyen „korrekt”. A „korrektség” a lehető legrosszabb, ami történhetett vele. Bizonyos szempontból jobb lett volna, ha egy lenyűgöző kreatív katasztrófába torkollik (mint Lynch Dűnéje: borzalmas, de közben lüktet benne a gigászi ambíció), az legalább emlékezetes lett volna. A Végjáték e helyett ilyen kis helyes, polírozott, komfortos, szakmai profizmussal gondosan teletömött, de abszolút bátortalan, audiovizuálissá konvertált regénykivonat, a „kötelezők röviden” mozgóképes megfelelője.

Tisztességes horrorrajongó mára a "valós események alapján" állításra unott legyintéssel, a talált kamerás filmek puszta említésére pedig heveny arcidegrángással reagál. Ritka az olyan történet, amely önmagában is indokolja a csontig rágott koncepciót, még ritkább, mikor a végtermék élvezeti értékei előítéleteink felülvizsgálására késztetnek minket. A Halálhegy (Devil's Pass) ugyan korántsem váltja meg a műfajt, sőt, biztosan lesznek, akik tömény baromságnak titulálják majd, nem éppen forradalmi, de abszolút tisztességes kivitelezése, helyenként kifejezetten ötletes megoldásai, szinte végig visszafogott, a feszültséget szépen fenntartó cselekménye mégis rendkívül szórakoztatóvá, ha nem is felejthetetlen élménnyé teszik.

Lássuk az alapsztorit, ami ebben az esetben tényleg, bizonyíthatóan, teljesen biztosan, de most komolyan megtörtént.

Nincs még egy ilyen film.

Általában, ha a geekzre írok, mégpedig ide leginkább a kedvenceimről szoktam, igyekszem valamelyest objektivitásra törekedni, már amennyire gyarló emberi mivoltomból futja. Most azonban, kedves olvasóink, nézzétek el nekem, nem fogok. A holló ugyanis az egyetlen olyan film, amit '95 környékén, egy osztálytárstól kölcsönkapott videokazettán meglesve a végén (It won't rain all the time...) azonnal visszatekertem, és abban a szúrásban újranéztem, azóta meg vagy hússzor. Ez persze az ízlésvilágom hiányosságairól is tanúskodik, hiszen mostani szemmel nézve azért jócskán kiütköznek a hibái, mindazonáltal a blogolás óriási előnye, hogy olyan szubjektív lehetek, mint a mindenkori politikai kommunikáció, azaz amennyire az aktuális érdekeim és hangulatom megkövetelik. Erősen elfogult, összevissza hazudozó ismertetőm következik.

Emlékeztek még a 2011-es Dead Island első trailerére, a szétmarcangolt nyakú kislánnyal és a lassítva, visszafelé játszott zombitámadással? Elkészült az élőszereplős változata, ugyanazzal a zenével, és, amennyire lehetséges, ugyanazokkal a képekkel, kockáról kockára.

"Remember, the enemy’s gate is down."

A gyerekek jelentik a jövőt. Ezt az egyszerű bölcsességet sosem értelmezték olyan drasztikusan, mint ebben az 1985-ös, elismerések és díjak armadáját begyűjtött, klasszikus sci-fiben. Itt ugyanis egyetlen kisfiún áll vagy bukik az egész emberiség sorsa. De a faj megmentéséért vívott háború legnagyobb csatái nem az űrben zajlanak, hanem az elmékben, szívekben és lelkekben, és nem lőfegyverekkel, hanem szavakkal, ideákkal, manipulációkkal és minden fontos erkölcsi mérce két lábbal tiprásával. Mint a legjobb sci-fik általában, a Végjáték is valami más a sci-fi köntös alatt. Kortalan történet az Emberről, a moralitásról, a nem egyszerűen elvesztett, hanem egyenesen elpusztított ártatlanságról, és arról, hogy milyen messzire szabad, lehet, és kell elmenni extrém körülmények között.

A jövőben az emberiség már túl van két pusztító háborún, amit egy kollektív tudattal rendelkező idegen fajjal, a hangyokkal vívott. A Föld ugyan győztesen került ki a konfliktusokból, de a vezetők nem áltatják magukat: csak idő kérdése, hogy a valószínűleg máris úton lévő harmadik inváziós sereg megérkezzen (az utazás a két faj otthona közt évtizedekbe telik), és ha a védő csapatokat nem egy olyan stratégiai lángelme irányítja majd, mint aki a második háborút annak idején megnyerte, az az emberi faj végét jelentheti. A Nemzetközi Flotta egy űrállomáson berendezett csataiskolát üzemeltet, amiben gondosan kiválasztott, 6-10 éves briliáns gyerekeket képeznek ki a messiásszerepre. A legígéretesebb közülük Andrew „Ender” Wiggin, akit tanárai ezért kegyetlenül manipulálnak, és lelki-fizikai tűrőképességének határain túl taszítanak – mert ha mindezt túléli, ő lehet majd az emberiség megmentője. Ha meg nem, úgyis vége mindennek.