Nincs még egy ilyen film.

Általában, ha a geekzre írok, mégpedig ide leginkább a kedvenceimről szoktam, igyekszem valamelyest objektivitásra törekedni, már amennyire gyarló emberi mivoltomból futja. Most azonban, kedves olvasóink, nézzétek el nekem, nem fogok. A holló ugyanis az egyetlen olyan film, amit '95 környékén, egy osztálytárstól kölcsönkapott videokazettán meglesve a végén (It won't rain all the time...) azonnal visszatekertem, és abban a szúrásban újranéztem, azóta meg vagy hússzor. Ez persze az ízlésvilágom hiányosságairól is tanúskodik, hiszen mostani szemmel nézve azért jócskán kiütköznek a hibái, mindazonáltal a blogolás óriási előnye, hogy olyan szubjektív lehetek, mint a mindenkori politikai kommunikáció, azaz amennyire az aktuális érdekeim és hangulatom megkövetelik. Erősen elfogult, összevissza hazudozó ismertetőm következik.

Kezdem rögtön azzal, hogy a Cure zenéjével megtámogatott, tükörbezúzós, sminkelős jelenet a legfaszább hősgenezis, amit valaha vászonra vittek. Erről velem lehet vitatkozni, csak éppen kurvára nem érdemes, mert érvelni nem fogok, meggyőzni magamat meg végképp nem hagyom. "Just paint your face, the shadows smile /Slipping me away from you /Oh it doesn't matter how you hide /Find you if we're wanting to /So slide back down and close your eyes /Sleep a while,you must be tired" – jajong Rober Smith, és mennyire passzol! Innentől nem is lehet kérdés, hogy a Holló egy hatalmas film.

Nyilván nem ez a filmtörténet csúcsa, naná, hogy nem, sőt, valójában alig több egy gótikus gimmickkel megtoldott bosszú-, vagy ha úgy tetszik, szuperhősfilmnél. Bármennyire szokás ezen lovagolni, az is tök mindegy, hogy Brandon Lee-t történetesen a forgatás alatt érte a halál. Persze, szar ügy, de inkább nem szeretném elhinni, hogy maga a végeredmény emiatt örvend kultstátusznak. Engem legalábbis az össztermék szempontjából bármilyen filmnél teljesen hidegen hagy, elhunyt-e menet közben valaki az alkotógárdából, és ez nem érzéketlenség, csupán a dolgok helyükön kezelése.

A holló önmagában méltó, hogy verjük rá a nyálunkat. Ha megnézzük ezt a James O'Barral, a forrásként szolgáló képregény alkotójával készült, amúgy lenyűgöző interjút, ott elhangzik, hogy a producerek szerint minden idők egyik legsötétebb képregényéből, aminek keletkezését egy személyes tragédia mellett nem kevéssé befolyásoltak olyan zenék, mint a Joy Division, The Cure, Bauhaus, vagy Iggy Pop, akár musicalt is lehetett volna forgatni, Michael Jackson főszereplésével (akit maga az interjú egyáltalán nem izgat, az 26:41 környékén győződhet meg, hogy így volt). Köszönjük szépen, bár tény, hogy ez a változat már csak perverzióból is számot tarthatott volna az érdeklődésemre.

Ehhez képest valami döbbenetes, isteni szerencse, hogy bár a film az alapanyaggal (ami a maga punk-lírába áztatott, történetnek csak jóakarattal nevezhető erőszakorgiájával olyannyira külön írást érdemel, hogy itt és a továbbiakban csak minimálisan térek ki rá, a filmmel is csak ott vetem össze, ahol végképp elkerülhetetlen) csak nagyon távoli köszönőviszonyban van, mégis a 90-es évek egyik legkarcosabb, leginkább kompromisszummentes, önmagában is működőképes adaptációját kaptuk, és akkor azt is ide merem írni, hogy a képregényfilmek újkeletű dömpingjét megelőzve az egyik legerősebb feldolgozás, ami valaha született.

A szerkezeten és a sztorin elmélázni teljesen meddő vállalkozás, merthogy szinte csak ürügyként léteznek: faszit és barátnőjét kegyetlenül meggyilkolják, faszi egy madarat kergetve kimászik a sírból, brutális bosszút áll, a végére kis bonyodalom, leszámolás, csókolom. Akár fordított szemszögű slasher-mozi is lehetne, de természetesen a lényeg nem itt rejlik.

A holló szikár, végletekig lecsupaszított alkotás, illetve nem mindig, de jellemzően azokon a pontokon működik a legkevésbé, ahol magasabbra céloz. Erényei nem a dramaturgiai vagy jellemfejlődési csavarokban, hanem a jancsiszög-összetettségű alaptéma ábrázolásában mutatkoznak meg, legjobb tulajdonsága egészen pontosan az a fajta nyersnek és akár ötlettelennek is nevezhető keresetlenség, ami leginkább az exploitation-filmek sajátja. Ne is szépítsük, A holló minden ráaggatott hangulati elem dacára maga is exploitation a javából - eleve kivégzésjelenetek laza láncolata, de még ezt is megfejeli olyan elképesztő nyalánkságokkal, mint mikor az elviekben pozitív főhős heroinos fecskendőkkel akupunktúrázza tele szerencsétlen áldozatát.

Mert hogy máshogy lehetne elmesélni a halálból visszatért rockzenész történetét, aki egy törzsasztalnyi, mosdatlan, rossz arcú bűnözőn vesz véres elégtételt? Jó, kicsit szórakoznak a drámával, a szerelemmel, a cigiről leszokni készülő őrmesterrel, meg a gördeszkás, félárva kislánnyal, de ha őszinték vagyunk, ezek csak töltelékjelenetek, a leghatásosabb ugyanis még mindig az, ahogy a harlekinarcú, sétáló hulla ipari ritmusokra halomra lövi, kardélre hányja, vagy éppen ezeknél sokkal kreatívabb módokon meneszti halálba a helyi alvilág krémjét. Nem mondom, tényleg van valami rohadtul szép Eric Draven szenvedésében és síron túl is tartó szerelmében, de ezek csak addig szükségesek, amíg megalapozzák a haragját. A hollót azért lehet nagyon szeretni és átélni, mert a legtöbben hasonlóan, kurvára dühösek tudunk lenni, amikor éppen fáj az élet, és az elképzelés, hogy ilyen ádázul, mégis stílusosan vágjunk vissza, bármennyire kamaszos és éretlen is, szerintem a legtöbbünktől nem áll távol. Vagy csak én vagyok szociopata, ebben az esetben kérlek, szóljatok, hátha megmenthető pár élet, ha időben elhúzok terápiára.

Arról aztán nem is beszélve, hogy a 90-es években elharapózni kezdő, mára pedig abszolút fősodorrá vált urbánus gótikának ez volt az egyik első, és talán legszilárdabb mozgóképes sarokköve. Az idealizmus és a kiábrándultság természetfeletti motívumokkal vegyített összecsapásába a lepusztult, eső áztatta, korrupt nagyváros színfala előtt ilyen kellemesen se előtte, se utána nem borzonghatott bele a nagyérdemű. Az is ritka, hogy egy nagyközönségnek szóló film ilyen szépen szolgálja ki egy viszonylag periférikus, teljesen más médiumban gyökerező szubkultúra (jelesen a gót/dark zenei színtér) igényeit. Igaz, szerintem pont az amúgy sokat méltatott, a korszak felkapottabb underground zenéit felsorakoztató soundtrack a film egyik leggyengébb pontja, mert hiába tiszteleg a filmes lehetőségekhez képest elfogadhatóan O'Barr eleve zenei ihletésű eredetije előtt, hiába passzol remekül a pont ugyanennek a színtér bandáinak klipeket rendező Alex Proyas stílusához, kevés kivétellel felejthető előadók felejthető dalait sikerült összegyűjteni, amik egyszerűen méltatlanok a képregényben megidézett, műfajteremtő klasszikusokhoz. Akkor már nagyságrendekkel jobb Graeme Revell, a kísérleti filmzenék 90-as évekbeli gurujának szimfonikus aláfestése, ami panaszos kórusaival, egzotikus fúvósaival, törzsi ritmusaival, ipari csattogásaival hátborzongatóan hozza a már-már mitikus városi vadon időtlen, nyomasztó hangulatát.

A végén csak nem lettem olyan elfogult, mint szerettem volna, mindazonáltal megismételhetetlen, elemi erejű filmnek tartom A hollót, és a nyilvánvaló hibái dacára is marad - stílusosan - örök szerelmeim egyike. Kár azért a néhány túl sokat markoló, megmondókényszeres jelenetért, kár az esetenkénti nyálasságért, kár az elkerülhetetlen, mégis bántóan kilógó, hősies, végső leszámolásért. Kár, kár, kár, szól a holló (ami persze igazából varjú), de károgjon csak, mert azt, amitől kurva jó, zsigeri és páratlan az egész, ezek sem tudják elrontani, és hát ja: nincs, tán nem is lesz még egy ilyen film.