Tisztességes horrorrajongó mára a "valós események alapján" állításra unott legyintéssel, a talált kamerás filmek puszta említésére pedig heveny arcidegrángással reagál. Ritka az olyan történet, amely önmagában is indokolja a csontig rágott koncepciót, még ritkább, mikor a végtermék élvezeti értékei előítéleteink felülvizsgálására késztetnek minket. A Halálhegy (Devil's Pass) ugyan korántsem váltja meg a műfajt, sőt, biztosan lesznek, akik tömény baromságnak titulálják majd, nem éppen forradalmi, de abszolút tisztességes kivitelezése, helyenként kifejezetten ötletes megoldásai, szinte végig visszafogott, a feszültséget szépen fenntartó cselekménye mégis rendkívül szórakoztatóvá, ha nem is felejthetetlen élménnyé teszik.

Lássuk az alapsztorit, ami ebben az esetben tényleg, bizonyíthatóan, teljesen biztosan, de most komolyan megtörtént.

1959-ben, az akkori Szovjetunióban kilenc egyetemista fiatal (alapban slasher-felállás) túrázni indult egy bizonyos Halálhegy (tényleg ez a neve) nevű isten háta mögötti helyre, ahol később már csak alul öltözött holttesteikre bukkantak rá az eltűnésük után keresésükre induló csoportok. Az eset azóta is felderítetlen, teljességgel megmagyarázhatatlan, a halálok körülményei pedig nagyon finoman szólva is rejtélyesek: a fiatalok külsérelmi nyomok nélkül szenvedtek bordatöréseket, volt, amelyiküknek hiányzott a nyelve, néhány test radioaktivitást mutatott, a lehetséges magyarázatok között pedig medvetámadás, titkos katonai kísérlet és agresszív földönkívüliek is szerepeltek - mindenkinek ajánlom, nézzen utána az esetnek, kész horror. 

Nem csoda hát, ha Renny Harlin rendező (Die Hard 2, Utánunk a tűzözön) fantáziát látott a projektben, az már annál inkább, hogy forgatókönyvírója, Vikram Weet láthatóan vette a fáradtságot, és utánanézett az eseményeknek, a valós tényeket pedig beépítette a sztoriba, (némiképp homályos) magyarázatot adva rájuk, holott a film arról is szólhatna, hogy amerikai fiatalok fogaikat csattogtató három méteres vérjetik elől rohangálnak valami oroszországi hegyen.

Szereplőink nem túlságosan, de egy hangyányit azért mégis eredeti figurák, nem irritáló tinihorror-karakterek, hiszen Vonnegutot idéznek, és nem kizárólag a dugás és piálás vágya, hanem határozott cél hajtja őket a helyszínre: dokumentumfilmet kívánnak forgatni az incidensről. A baljós előjelekre is logikusan reagálnak (tehát: rohadtul le akarnak lépni), de a környéken mind az iránytű, mind a GPS használhatatlanok, ami persze borzasztó horror-klisé, itt mégis indokolt, a helyszín által működőképessé váló ötlet. A túrát szervező lány ráadásul megszállottan ragaszkodik a maradáshoz (mert...ööö...gyakran álmodik a helyről - oké, mondtam, hogy csak hangyányit eredetiek), így hőseink az egyre nyugtalanítóbb jelek ellenére kísérletet tesznek az események rekonstruálására. Kell-e mondanom: ez maradéktalanul össze is jön nekik, csak korántsem úgy, ahogy gondolták.

Dicséretes, hogy a film sokáig kifejezetten komótosan, de nem érdektelenül, a borzalmakat csak sejtetve építkezik, majd, mikor a cselekmény elszabadul, képes felpumpálni nézőjében az adrenalint, annak ellenére, hogy nagyjából sejthető, mikor mi fog történni. A karakterek minimális, de működő dinamikájának okán nézőként akkor sem unatkozunk, mikor hőseink még csak sejtik, mi vár rájuk, a valós események felidézése pedig  plusz réteget ad a történetnek. Az alkotók maradéktalanul kihasználják a rendelkezésükre álló alapanyagban rejlő potenciált, illetve a helyszín adta lehetőségeket - végig érezhető, hogy innen bizony nincs hová menni. Kellemes műfajkeveredésnek, sőt, egy idő után a műfajok ész nélküli halmozásának lehetünk tanúi, ami akár tönkre is vághatná az élményt, itt azonban segít előrelendíteni a cselekményt, biztosítani figyelmünk folyamatos fenntartását, teszi, amit tennie kell: magával ragad. Lehetséges, hogy a kevesebb több lett volna, de a hibátlan dramaturgiát én könnyű szívvel beáldozom, ha láthatok egy filmet, ami sima slasher-szituációból természetfeletti nyomozós-thrillerbe, később klausztrofóbiás túlélő-horrorba, majd misztikus időutazó-filmbe vált.

A talált kamerás-jelleg nem túl zavaró, az események követhetőek, az "ezt most miért filmezed", illetve az "ezt most ki filmezi" kérdések feltehetők ugyan, de csak a szórakozásunkat rontjuk el velük. Az, hogy Harlin nem kifejezetten horror-rendező, az ijesztgetéseknél sajnos kiderül, a finálé viszont olyan bájosan eltúlzott és vigyorogtatóan WTF, hogy lehetetlen haragudni rá, még akkor is, ha a Descent nem csak beköszön, de kényelmesen helyet foglal, és még egy kávét is elfogyaszt. A végső csavar pedig cinikusan nézve óriási marhaság, ezer sebből vérzik, szinte könyörög érte, hogy szétcincáljuk, másrészt szép keretet ad a filmnek. Lehet róla vitázni, a lényeg, hogy ne akarjátok pontról pontra levezetni, mert könnyen úgy érezhetitek magatokat, mintha egy isten háta mögötti hegyen bolyonganátok, ahol nincs segítség, nincs kiút, csak hideg van és kérdések és kilátástalanság. 

Ha úgy érzitek, ez kell nektek, én azt is megértem.