A kérdés eleve nem az volt, hogy a Robotzsaru-remake egyáltalán bekötheti-e majd az eredeti cipőfűzőjét, mert nyilván nem. Erre senki esélyt sem látott, és jó okkal, ez az ok pedig több az általában amúgyis igaz, „minden remake szar” tételnél. Verhoeven filmje csak ott és akkor tudott úgy működni, ahogy, azaz gondolj bele: a sötét cinizmusából, a velejéig gonosz média- és társadalomszatírájából, a műfajban máig megfejeletlen ultrabrutalitásából mi menthető át reálisan a mai álomgyárba, ami sokkal polkorrektebb, konformistább és gyávább, mint a ’80-as években volt? Én aztán igazán utálom a „régen minden jobb volt” mantrát szajkózni, meg Hollywood is mindig Hollywood volt, 10, 20 és 60 éve is, de attól még a tények makacs dolgok. Szóval a kérdés inkább az volt, hogy ez a remake – ha már egyszer el „kellett” készülnie – legalább önmagában megállja-e a helyét. És bizony meg, még ha elődjével ellentétben nem is fog nyomot hagyni.

Az író és José Padilha, a kiváló Elite Squad 1-2 (ezekről hamarosan bővebben) Brazíliából importált rendezője a fenti stúdióviszonyoknak és a mostani zeitgeistnak megfelelően értelmezték újra az eredeti film történetét és témáit. Könnyű lenne leírni a remake-et azzal, hogy a ’87-esben minden jobban működött (és valóban, kezdve a száraz és tragikus Peter Wellerrel , aki az itteni fináléban cameózik – Joel Kinneman határozottan gyenge utánzat), de Padilha a sztorit, a súlypontokat, a hangvételt és a stílust illetően is eléggé eltávolítja a saját verzióját Verhoevenétől ahhoz, hogy kénytelenek legyünk önálló alkotásként tekinteni rá.

A kaotikus detroiti állapotokat az amerikai külpolitika divatos, de jól előadott, és a cselekmény egészébe intelligensen beleszőtt ostorozása helyettesíti (egy ED-209-es már a nyitójelenetben szitává lő egy iráni gyereket – persze explicitást ne várjon senki), Murphy személyes bosszúja pedig másodlagossá válik az egész országot az orránál fogva vezető, a médiát gátlástalanul felhasználó vállalat mocskosságainak leleplezése mellett. Samuel L. Jackson médiaguruja az eredeti film szatirikus élének ugyan csak az árnyéka, de így is hatásos – Padilhának láthatóan kevésbé van kedve vaskosan kiröhögni a világ működését, mint anno Verhoevennek volt, ő jóval komolyabbra veszi a figurát (persze lehet, hogy külső behatásra - ötletei java részét saját bevallása szerint megvétózták).

A fokozatosan emberi öntudatára ébredő gép motívuma helyett a remake emocionális gócpontjában a címszereplő családjához való, kevésbé katartikus, de szépen végigvezetett viszonya áll – Murphy itt nem hal meg, nem törlik az emlékeit, viszont érzelmeit, emberségét az őt „megmentő”, vagy inkább őt létrehozó OmniCorp vállalat aktuális érdekeinek megfelelően manipulálják. Létezését eleve csak az indokolja, hogy az amerikai nép tart a világ minden pontján (agresszív, szitává lövős) békefenntartást végző harci robotok határokon belüli használatától – csak egy érző, „szerethető”, vagyis emberi terméket tudnának elfogadni. A cég így Murphy segítségével kényszerül eltörölni a gépek rendőri alkalmazását tiltó törvényt, ami potenciális milliárdoktól fosztja meg a részvényeseket.

A főhős tehát még csak nem is az OmniCorp egy „őszinte” tudományos áttörése és forradalmi terméke, hanem pusztán egy marketingfogás, egy eszköz az elzárt pénzcsap megnyitásához. Ennek a vállalati seggfejességnek az origójában Michael Keaton nagyszerűen hozza az elvtelen, de a reagani elődjénél a kornak megfelelően simulékonyabb, szemétláda vezérigazgatót (bár kicsit még így is sajnálom, hogy a korai tervekkel ellentétben nem Hugh Laurie kapta ezt a szerepet). Akcióból nincs túl sok - az agyatlan CGI-parádé vádját nyugodtan lehet ejteni - viszont ami van, az a PG-13-as besorolás ellenére is nyers és vad, Padilha rendezése pedig lendületes és iszonyúan energikus – Hollywood nyert magának egy második filmest Paul Greengrass mellé, aki tudja, hogy kell jól kezelni a kézikamerát. A film legjobb jelenete azonban se nem akciódús, se nem szatirikus. Padilha megmutatja, hogy mi maradt Murphy testéből, és ez a látvány olyan szívbemarkolóan, idegtépően, gyomorforgatóan kegyetlen és horrorisztikus, hogy egyenesen David Cronenberg húsrémálmai sejlenek fel. Azt hiszem, ez nem rossz egy mai blockbustertől.