A cikk legújabb szerzeményünk, Kovács Patrik munkája.
Bizonyos sorozatokat sosem lehet befejezni, csak abbahagyni. Látszólag igaz ez a Dallas esetében is, amely kezdettől fogva nyitott szerkezetű szappanoperaként kínálta magát, vagyis története nem egyetlen, jól körvonalazott végcél felé haladt, hanem inkább afféle családkrónikát mintázott. A Ewing-ház egymást követő generációi - a nemzetségalapítók és békétlen örököseik – álltak a végtelenül hömpölygő cselekmény középpontjában, mely sokszor limonádélangyos fordulatai ellenére is tömegeket szegezett képernyő elé, mégpedig azért, mert szinte az összes filmes mítoszt újracsomagolta a közönségnek. Hol egy epekeserű románc, hol egy fagyos királydráma, hol pedig egy feszült krimi formáját öltötte magára, és a közismert archetípusokból összegyúrt karakterek mindig szavatoltak érte, hogy az egyes szituációk áramütésként hassanak a közönségre (ez persze nemcsak a szó nemes értelmében veendő, hiszen éppen ehhez a sorozathoz kapcsolódik a televíziózás történetének egyik legidiótább szálelvarrási megoldása: igen, arra a bizonyos „feltámadásra” gondolok). A Dallas univerzuma a viszályt és az intrikát avatta világrenddé, és a produkció mögött álló írók hosszú ideig merítettek ebből a pofonegyszerű képletből, de az utolsó négy-öt szezon így is csak lassú végvonaglás volt.
Utolsó kommentek