A cikk legújabb szerzeményünk, Kovács Patrik munkája.

Bizonyos sorozatokat sosem lehet befejezni, csak abbahagyni. Látszólag igaz ez a Dallas esetében is, amely kezdettől fogva nyitott szerkezetű szappanoperaként kínálta magát, vagyis története nem egyetlen, jól körvonalazott végcél felé haladt, hanem inkább afféle családkrónikát mintázott. A Ewing-ház egymást követő generációi - a nemzetségalapítók és békétlen örököseik – álltak a végtelenül hömpölygő cselekmény középpontjában, mely sokszor limonádélangyos fordulatai ellenére is tömegeket szegezett képernyő elé, mégpedig azért, mert szinte az összes filmes mítoszt újracsomagolta a közönségnek. Hol egy epekeserű románc, hol egy fagyos királydráma, hol pedig egy feszült krimi formáját öltötte magára, és a közismert archetípusokból összegyúrt karakterek mindig szavatoltak érte, hogy az egyes szituációk áramütésként hassanak a közönségre (ez persze nemcsak a szó nemes értelmében veendő, hiszen éppen ehhez a sorozathoz kapcsolódik a televíziózás történetének egyik legidiótább szálelvarrási megoldása: igen, arra a bizonyos „feltámadásra” gondolok). A Dallas univerzuma a viszályt és az intrikát avatta világrenddé, és a produkció mögött álló írók hosszú ideig merítettek ebből a pofonegyszerű képletből, de az utolsó négy-öt szezon így is csak lassú végvonaglás volt.

Huszonegy év telt el a befejezés óta, de szerdán, a TNT esti műsorsávján mégiscsak újjászületett a Dallas. Eleve adott a kérdés, érdemes-e két évtized után ismét megfejni az elaggott tehenet. Már csak azért is fontos ezen eltűnődni, mert az eredeti széria végső soron korrajz is volt egyben: markánsan illusztrálta a boldog nyolcvanas évek újkonzervatív világát és annak tárgyi miliőjét. (Nem véletlen, hogy Magyarországon a kilencvenes évek elején az olajban úszó Texas gyorsan az elvágyódás célkeresztjébe került.) Ezt az időszakot ma nyilván lehetetlen visszaidézni. Másrészt úgy tűnt, a középső generáció bukásával megszakad a tradíció folytonossága, és többé nincs már miről mesélni. Több szempontból is erőszakoltnak látszott tehát az újrakezdés, és a szerdai szezonnyitó epizódok is vegyes képet tükröznek.

A történet mindenesetre napjainkban veszi fel újra a fonalat. Immáron Bobby (Patrick Duffy) a család feje, egymaga intézi a birtok ügyeit, és új támaszra lelt harmadik nejében, Ann-ben (Brenda Strong). Sajnos azonban nem sokáig élvezheti az idillt, ugyanis az orvosok rákot diagnosztizálnak nála, és, hogy elejét vegye a halála esetén bekövetkező trónviszályoknak, úgy dönt, mihamarább eladja a farmot. Mindez keresztezi férfivá cseperedett unokaöccse, Johnny (Josh Henderson) érdekeit, aki új olajmezőt tár fel Southfork területén, és annak ellenére szeretné folytatni a munkálatokat, hogy ez ellenkezik hajdani nagyanyja, Ellie végakaratával. Bobby fia, Christopher (Jesse Metcalfe), aki a jövőt az alternatív energia-üzletben látja, éppen ekkor tér haza, hogy egybekeljen menyasszonyával (Julie Gonzalo), de Johnny hamar magára haragítja, ráadásul közös szerelmük, Elena (Jordana Brewster) is megjelenik a színen. A megvénült, beteges Jockey ezalatt egy szeretetotthonban lábadozik. Noha legendás vagyonát mára elveszítette, a hatalom és a pénz ígérete még mindig lázba hozza. Úgy dönt, még egyszer ringbe száll a családi birtokért és az olajtársaságért.

Az első két epizód szüzséje tehetséges írót sejtet. Cynthia Cidre (Cane) igyekezett megőrizni az eredeti sorozat szellemiségét, így továbbra is a viszálykodás és a párkapcsolati drámák állnak az események homlokterében. Fontos különbség viszont, hogy az eredetihez képest ezúttal sokkal gyorsabb sodrású a dramaturgia – gyakorlatilag nincs olyan jelenet, amely valamilyen módon ne az egyik konfliktust mélyítené, akár csak egy árnyalatnyival is. E változtatás hátterében ésszerű okok állnak: az átalakult közízlés minden bizonnyal nehezen tolerálná, ha még mindig prózai bájcsevejjel megtöltött átvezető jelenetek lassítanák az ütemet, mint a szappanoperák fénykorában. Mindennek ellenére is túl tömények a bevezető fejezetek, főként a Changing of the Guard. Eleve hiányérzetet hagy a sorozat ismerőiben, hogy meg sem próbálják megindokolni, miért és hogyan alakultak át az egyes szereplők (például Jockey és Samantha) életkörülményei az elmúlt húsz évben, és az unokafivérek előéletét illetően is csak homályos utalások hangzanak el. Az új széria készítői által oly mélységesen lenézett két tévéfilm, a Jockey visszatér (1996) és A Ewingok háborúja (1998) legalább megpróbálta befoltozni ezeket a lyukakat, Cidre viszont csak fújtat, mint egy felhúzott versenyló, hogy minél előbb elkezdhesse építeni a családregény jövőjét. Sajnos azonban az aktuális bonyodalmakat is sebtében tákolja össze: az új szereplők jószerivel csak megismerik egymást, összeül a családi kupaktanács, elhangzik néhány szemtelen élc, majd öt perc elteltével a két ifjú titán máris vadul ütlegeli egymást a legelőn. Szerencsére a második rész, a Hedging Your Bets már sokkal józanabb tempót vesz fel, de még a görcsös megfelelésvágy okozta nyomáskényszer sem lehet ürügy egy ilyen iszonyatosan elsietett nyitányra.

Maga a történet meglepően színvonalasan van megírva: minden második percre jut egy dörzsölt lépés, egy agyafúrt ármánykodás, és a régi nézők lassan azon kapják magukat, hogy kaján élvezettel próbálják kisakkozni a következő fordulatot.  Ez a – korábban nem tapasztalt – feszesség üdvös fejlemény. A baj ott kezdődik, hogy a főszereplők bántóan egysíkúak. Johnny éppoly aljas és önző, mint Jockey (ám míg utóbbi mindig gyilkos iróniával és sajátos eleganciával fűszerezte gaztetteit, addig előbbi csak egy kölyökképű agresszor, mindenféle mélység nélkül), Christophernek viszont egész egyszerűen jelleme sincsen. A hab a tortán, hogy a karaktereket életre keltő Josh Henderson és Jesse Metcalfe olyan szintű játékot produkálnak, amit még a bivalyröcsögei amatőr színtársulat is könnyedén túlszárnyalna. Divatlapból kivágott marcipánfigurák ők, afféle kötelező díszletelemek, akiknek látványától nem kevés tinilány bugyija fog majd nedvesedni.  Jordana Brewster és Julie Gonzalo pedig az ellenkező nem számára teszik kedvezőbbé az eyecandy-faktort, a színésziskola padjait viszont látszólag ők sem koptatták agyon.

Akármennyire is érdekfeszítő tehát az új Dallas története, az embert még húsz év elteltével is inkább Jockey manőverezése érdekelné, semmint a bájgúnár utódok marakodása. Larry Hagman alakítása bámulatos. Ellenállhatatlan a személyisége, egyetlen arcrezdülésével zsebre vágja az ifjú korosztályt, és még nyolcvanon felül is félelmetes intenzitással játssza a machiavellista olajbárót. Jelenleg nehéz lenne megjósolni, mennyi potenciál rejlik a sorozatban, ám az igazi áttörést mindenképpen az jelentené, ha az új főhősök is kidolgozott jellemet kapnának, és képesek lennének a hátukon cipelni a produkciót. Amíg viszont Jockey Ewing  tartja a hátát helyettük, addig nincs nagy baj.