(Aki az előző könyveket már olvasta, annak spoilermentes)

Közel hat évet kellett várni George R. R. Martin Tűz és Jég dala ciklusának ötödik kötetére, és ilyen várakozásoknak rohadt nehéz megfelelni – főleg, hogy időközben útjára indult egy adaptáció is egy HBO-sorozat formájában, és ez csak fokozta az egyébként is tekintélyes hype-ot. Pedig az írónak már csak azért is nagyot kellett villantania, mert az előző rész, a Varjak lakomája sokaknak csalódást okozott. Az egy dolog, hogy sok karakter teljes egészében kimaradt belőle (a tervezett negyedik könyv túl hosszú lett, ezért Martin kettébontotta, és a szálak egy részét a Varjak lakomájában vitte tovább, a másik részét pedig ebben), noha már az sem csak az olvasók triviális nyavalygása miatt jelentett problémát („900 oldal, és sehol nincs benne a kedvenc szereplőm!”), ugyanis megtörte a narratíva addig oly egyenletes, természetes folyását.

De nem, a fő – és jogos – panasz az volt, hogy az első három, szintén roppant masszív, hosszú, komplikált és eseménydús könyvhöz képest a negyedik cselekménye érezhetően felaprózódott, felhígult, és Martin olyan eseményeknek szentelt benne egész fejezeteket (sőt, point of view karaktereket), amiket korábban pár sorban elintézett. Ehhez képest a Sárkányok tánca sokkal összeszedettebb, szerkezetileg egységesebb, olvasmányosabb – és jobb, lényegesen jobb, bár az első három könyv színvonalát nem éri el.

Az egyetlen komoly szálka a szememben az ötödik kötettel kapcsolatban egy olyan új karakter behozása a történetbe, akiről korábban soha szó sem volt – pontosabban, mindenki rég halottnak hitte – és aki most hirtelen akár az egész sztori lényegét, menetét befolyásoló nagy játékossá válik. Martin sok erénye közül az egyik pont az volt, hogy fordulatainak, legyenek azok bármilyen hajmeresztők (mondjuk Catelyn Stark feltámadása) volt értelmük, felvezette, átgondolta, és nem csak a semmiből húzta elő őket. Most pedig pontosan ezt teszi, amivel árt a regényfolyam integritásának – ezután számíthatunk rá, hogy bármikor bedob egy deus ex machinát, ha épp szüksége van rá?

Kisebb, de azért kényelmetlen szálka Tyrion karakterének elbagatellizálása. A törpét azóta nem láttuk, hogy a Kardok vihara végén egy nyílvesszővel az ágyékában otthagyta apját Királyvár egyik árnyékszékén, megjegyezve, hogy "mégsem aranyat szarik". Az út, amit a Sárkányok táncában kijelöl neki az író, ígéretesebb, mint valaha: elindul a Keskeny tengeren túlra, hogy megkeresse Daeneryst és sárkányait (most komolyan: el lehet képzelni a Daenerys-Tyrion duónál izgalmasabbat, érdekesebbet – és bizarrabbat?). Utazása során különféle emberekkel találkozik, titkokra derít fényt, számtalan veszélybe kerül, barátokat, ellenségeket szerez, harcol, fogságba esik – úgy hangzik, mint egy klasszikus kaland?

Az is, és pont ez a probléma: a legkevésbé sem illik Tyrion karakteréhez, és bár általában véve nagy lehetőségek vannak abban, ha egy figurát kiragadnak megszokott közegéből, és teljesen új kihívások elé állítják (ami azt illeti, a klasszikus kalandtörténeteknek pont ez a kiindulási pontjuk), ez ebben az esetben visszafelé sül el. Tyrion attól érdekes, ahogy kiismeri magát a hatalmasságok udvari játszmájában, ahogy tervez, intrikál, átver, ahogy gúnyolt, megvetett, alsóbbrendűnek tartott „kisemberként” játszi könnyedséggel gázol át a nála „nagyobbakon” a céljai elérése érdekében – és családjával való ambivalens viszonyát még nem is említettük. A Sárkányok táncában mindennek búcsút mondhatunk. Hiába történik sokminden a törpével, maga a karakter egy helyben topog, és a szál emiatt többször unalomba fullad.

Ellenben a könyv többi része kifogástalan. Martin prózája, ahogy azt már megszokhattuk, rendkívül precíz és erőteljes, ez pedig a kevésbé érdekes momentumokon is átsegíti az olvasót (ez mentette meg a Varjak lakomáját is – képzeljük csak el, mi történt volna, ha az elnyújtott és/vagy töltelékfejezeteket egy kevésbé tehetséges és stílusos író tolmácsolásában kellett volna elviselni). Meg azon is, hogy a cselekmény itt már szinte megszámlálhatatlan szálba ágazik el, felfoghatatlanul sok karakterrel, pedig a fent részletezett okokból van, aki még csak fel sem bukkan (pl. Sansa), és van, aki csak épphogy – mint Brienne, akitől jókora cliffhangerrel búcsúztunk el a Varjak lakomájában (ne aggódj - most sem tudod meg, mi történt vele, arra várhatsz még néhány évet). És ha már cliffhanger: a könyv több szálon is brutális lógva hagyással zárul, és még az is lehet, hogy az egyiknek akkora pofon lesz a vége, amekkora annak idején Ned Stark megrövidítése és a Vörös nász volt.

Martin továbbra is a földön tartja a sztorit, hiába járja azt át egyre hangsúlyosabban a fantasy, karaktereiben nincs semmi eszményi, emberfeletti és mesés, ellenkezőleg, mélységesen emberiek, vagyis gyengék, gyarlók,  komplikáltak, és összeszarják magukat, amikor meghalnak; nem egyszerűen jók vagy rosszak, sőt, ezek a kategóriák itt nem is léteznek. Azóta biztos nem, hogy az első könyv végén búcsút mondhattunk az egész regényfolyam egyetlen tetőtől talpig becsületes és tisztességes, férfiként, harcosként és nemesúrként is cselekvőképes hősének. (Talán nem véletlen, hogy pont az ő halála után szabadult el a pokol.)

A Falon zajló események mind a felelős pozícióba és sok-sok kényelmetlen szituációba kerülő Jon Snow, mind a sztori egésze szempontjából izgalmasak, Daenerys szála az őt – és sárkányait, hatalmát – kereső különböző karaktereknek köszönhetően szépen besűrűsödik és kiszélesedik, az északi történések (Boltonok, Freyek, Greyjoyok, Stannis és Davos) egyre jelentőségteljesebbek és grandiózusabbak. Megkockáztatom, hogy a könyvet végül mégis Theon lopja el, annak ellenére, hogy az olvasók többsége alighanem a mai napig nem döntötte el, hogy egyáltalán kedveli ezt a minden szempontból ellentmondásos figurát vagy sem. De ahogy Martin kiteszi egy brutális, testi-lelki-egzisztenciális pokoljárásnak, a publikum döbbenten és tanácstalanul szédeleg az érzelmi spektrum egyik pontjától a másikig. És ez a Tűz és Jég dala igazi ereje, mindig is ez volt, hogy fantasy, csaták, élőholtak, sárkányok, mágia és akkora eposz, ami csak a csövön kifér ide vagy oda, az egész mégis az emberről szól – intimen és drámaian.