Ülök a moziban, nézem A feláldozhatók 2-t, és nagyon nem tetszik, amit látok. Nem ér különösebb meglepetésként, elvégre már az első részért sem voltam oda, de egyszeri nosztalgiának a pongyola írás és a trehány rendezés ellenére elment. És ha már a nosztalgia volt benne a lényeg, gondoltam, nem járhatok rosszul a folytatással: még több ’80-as évekbeli arc boldog gyerekkoromból, még nagyobb nosztalgiaérzet. Csakhogy ezúttal a koncepció már az alapjainál darabokra hullik, és azon veszem észre magam, hogy az egész stábból egyedül Jean-Claude Van Damme jelenlétét élvezem. Mindenki más úgy csinál, mintha az egész egy nagy vicc lenne, és rájövök, hogy ezek a veterán muszklikirályok a szándékaikkal ellentétben nem rehabilitálják azt a stílust, amire cirka negyedszázaddal ezelőtt a karrierjüket építették, hanem temetik. És még csak nem is szépen, hanem ormótlanul, esetlenül, szégyenteljesen. De erről később.

A 2000-es évek legkiválóbb akciófilmjei közé sorolt trilógiát lezáró Bourne ultimátumot követően a kulcsfigurák kihátráltak Jason Bourne mögül, Paul Greengrass rendező után érthető módon Matt Damon is lelécelt; keresett színész ő, nem gyötri anyagi szükség, és ugyanazon figura negyedik alkalommal való eljátszása nem feltétlenül tartozik a visszautasíthatatlan felkérések közé. Ugyanakkor egy intenzív, pénzügyi természetű vízió kísértette szüntelen a Universal igazgatótanácsát, mert megvolt a sansz, hogy megcsinálhatják a 21. századi James Bondot, egy olyan sorozatot, ami hároméves periódusokkal dolgozva önjáróan elketyeg még minimum 15-20 évig, természetesen beleértve egy jól pozícionált rebootot is, kicsinosítandó a mérlegfőkönyvben szereplő aritmetikai halmazt.

John Hillcoat második amerikai filmje egy szórakoztató kudarc: látjuk, ahogy folyton próbálkozik, erőlködik, izzad, hogy a családi drámát, az akciódús gengsztertörténetet és a szesztilalom alatti vidéki Amerika grandiózus tablóját összegyúrja egy nagy, látványos, brutális, katartikus eposszá, és látjuk, ahogy lépten-nyomon elbukik. De közben élvezzük ezt az erőlködést, a képeket, az alakításokat, a nyersességet, a korszak megidézését, a karaktereket, a tűzharcokat. És nincs szívem azt mondani, hogy jobb lett volna, ha Hillcoat és írója, Nick Cave kisebb ambíciókkal áll neki a Bondurant-fivérek igaz történetének vászonra adaptálásához – elvégre inkább akarjunk nagyot, és bukjunk el, mint hogy eleve beérjük az átlagossal.

ezzel a hatperces összeállítással.

Nagy-Britannia elsőszámú horrorfilmfesztiválja, a FrightFest sem mentes azoktól a parasztoktól, akik képesek film közben telefonálni, sms-ezni, stb. - és mivel ezek a műfaji fesztiválok igencsak odafigyelnek arra, hogy a nézők szórakozása zavartalan legyen, a FrightFest szervezői felkértek egy csapat fiatal (horror)filmest, készítsen a mozizás közbeni mobilhasználatról lebeszélő szösszeneteket.

Ezek a rövidfilmek az egész estések előtt futottak, és általános jellemzőjük volt, hogy véresek (nyilván) és viccesek. A török Can Evrenol alkotása azonban kiverte a biztosítékot egyeseknél, és újraélesztette az angoloknál amúgy is évtizedről évtizedre feléledő vitát: meddig mehet el a horror, van-e ízlésbeli határ?

Magyarország - még mindig legjobb - filmfesztiválja szeptember 14-én újra megnyitva kapuit Oliver Stone filmmel, meg modern giallóval meg miskolci kocsonyával. A feszt részleteiről ehelyütt értesülhettek doszt, saját, különbejáratú tudósításunkat pedig majd twitteren követhetitek emitt.

Egy évvel ezelőtt még azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák az asztali hadijátékokat, wargame-eket, mára azonban megszállottjuk lettem, és Geek Messiásként (nem nagyképű, ugye?) hidetem nagyszerűségüket. A legnépszerűbb ilyen játék, a Warhammer 40000 szabálykönyvének legújabb kiadása nemrégiben látott napvilágot, és az anyacég, a Games Workshop elhatározta, hogy a felturbózott szabályokhoz, a kezdő játékosok kedvében járandó, még egy un. kezdődobozt is kiad. Utóbbi dugig van fantasztikusan kidolgozott figurákkal (méghozzá több tucattal), illetve tartalmaz szabálykönyvet, mérőszalagot és kockákat is, így semmi akadálya, hogy a zöldfülű warhammerista lejátsszon otthon párezer partit.

A "tovább" után megtaláljátok a kezdődoboz, a Dark Vengeance vadiúj előzetesét, amelyben közelebbről is szemügyre vehetitek a figurákat, jófajta masírozós zenével aláfestve. (A figurák eredetileg nincsenek kifestve, a vásárlónak kell őket kipingálnia, de többek között ez az egyik szépsége ennek a hobbinak.) A Dark Vengeance már hazai wargame-boltokban is előrendelhető, megjelenése szeptember elsején esedékes.