Gyerekkoromat képregényes szempontból kétségkívül az X-Men határozta meg. Ugyan gyűjtöttem én szinte mindent, ami a ’90-es évek első felében gyűjthető volt, Supermantől Pókemberen át a Transformersig, de egyik sem hagyott bennem olyan maradandó nyomot, mint a félt és gyűlölt mutáns hősök kalandjai. Olyannyira, hogy mikor hosszú évekkel később újra rászoktam a képregényekre (volt egy elég hosszú kihagyás ugyanis), és már nem csak olvastam őket, hanem a hátterükbe, történetükbe is belekóstoltam, és azt találtam, hogy Chris Claremontnak ez a sorozata legendás, és mindenhol az amerikai szuperhősképregény egyik etalonjának tartják, úgy éreztem, jól működik a világ és az emberiség.

Azt külön nehéz kifejezni, hogy a Mészárlás című történet (a magyar széria 11. száma, eredetileg: The Uncanny X-Men 211 – nem mellesleg, ez vezetett az azóta is felülmúlhatatlan Rozsomák-Kardfogú harchoz) milyen hatással volt rám. Ugyan a szintén akkoriban megjelent Batman sorozatnak szinte minden számában találkozhatott a tizenéves lurkó válogatott, véres (és nem egyszer kényelmetlenül realisztikus) brutalitással, a Martalócok ámokfutása valamiért sokkal jobban az elevenembe talált. Az egész annyira felháborítóan értelmetlen, oktalan, kegyetlen, és valahogy már akkor is éreztem, hogy mindezek ellenére, sajnos nagyon is „emberi” volt, hogy rettenetes érzés volt olvasni. És még csak nem is ez vágott igazán gyomorszájon, hanem az egyik hős, Kolosszus reakciója. Ez a hatalmas erejű „acélember”, aki a kemény külső alatt szelíd, kedves, jámbor és csupa szív, úgy bepipult, hogy egy pillanat alatt elroppantotta véreskezű ellensége nyakát. Pedig az X-Men nem öl. Főleg Kolosszus nem. Az a panel, amin John Romita Jr. egy merő, remegő dühnek ábrázolja villámló szemekkel, ahogy kilátásba helyezi a következő megtorlást – félelmetes. Amikor pedig ígéretét nem tudta beváltani, mert a martalóc meglógott, határozottan csalódott voltam.

Kevés olyan népszerű téma létezik, amit ne dolgoztak volna már fel ezer- meg ezerféleképpen, mint a kalózok. Az emberek szívesen tulajdonítanak egyfajta vadromantikát a hatóságoknak fityiszt mutató, a tengereken szabadon kószáló, jobb sorsa érdemes szerencsevadászoknak, annak ellenére, hogy a valóság köszönőviszonyban sincs ezzel a képpel. A kalózélet köré szőtt színes-szagos legendák azóta számtalan kreatív elme szikráját lobbantották lángra, gondoskodva a téma örökzöld mivoltának fenntartásáról. Aki szívesen bújna egy kalózkapitány bőrébe, még ha csak pár órácskára is, az most jól figyeljen, mert egy kalózos társasjáték, a Merchants & Marauders (röviden MM) bemutatása következik.

Elöljáróban leszögezném, hogy akinek mind a játékmenet, mind a dizájn kapcsán déja vu-je támad, az bizony jól érzi, mert mintha ez az egész ismerős lenne valahonnan. Kétségtelen, hogy az alkotópárost (Christian Marcussen és Kasper Aagaard) a Sid Meier’s Pirates! című számítógépes játék ihlette meg, olyannyira, hogy akár lenyúlásként is értelmezhetnénk az effajta adaptációt, de mi most jóságosak leszünk, és nemes egyszerűséggel annyit mondunk: sikerült majdnem maradéktalanul átörökíteni a Pirates! esszenciáját.

(Jelen cikk egy változtatás nélküli másodközlés, ami eredetileg a Papírmozi képregényes szakmagazin ötödik számában jelent meg nyomtatásban 2011-ben - NK)

Az Alexandro Jodorowsky és a Moebius nevével fémjelzett Incal sorozat a felnőtt nagyközönségnek szánt képregények születésének egyik úttörője, egy olyan mérföldkő, ami elvitathatatlanul a modern bande dessinée egyik stabil alapkövévé vált. Az űroperát, a metafizikát, a szimbolizmust és a társadalomkritikát vegyítő hét éven keresztül írt első hat rész az osztatlan kritikai siker hatására trilógiává terebélyesedett, majd több különálló mellékszálat is növesztett, melyek ugyanabban a részletgazdagon kidolgozott „Jodoverzumban” játszódnak. Mielőtt azonban nekilátnánk az Incal-univerzum bemutatásának, nézzük meg ki az a két szerzőzseni, akinek ezt a kozmikus science-fiction (vagy ahogy Jodorowsky nevezi: meta-fiction) sagát köszönhetjük.

BUMM! BAMM! KABOOM! BUMM-BAMM! Nemhogy kő kövön, egyáltalán kő sem marad - avagy láttatok valamit ebben az egy percben, ami nem robbant fel? (Bruce-on és a bőrruhás csaj seggén kívül?)

Johnny Depp már megint furán néz ki, és fura dolgokat csinál. Remélhetőleg a film azért még jó lesz.

A Momentán Színtársulat és a Geekz közös nyereményjátékán most 3 szerencsés (+ a partnere) nyerhet jegyet a vasárnapi előadásukra! Részleteket az előadásról ezen a linken olvashattok - enyhén szólva izgalmas ötletre alapul a dolog.

A jegyek elnyeréséhez a következő három rendkívül nehéz kérdésre kell válaszolnotok:

1. Ki Luke Skywalker apja?

2.Miket üldöz Harrison Ford a Szárnyas fejvadászban?

3. Ki rendezte a 2001 Űrodisszeiát?

A válaszokat erre az e-mail címre várjuk CSÜTÖRTÖK ESTIG!!! Akkor sorsolunk, és értesítjük a nyerteseket (nem ártana, ha a levélben a telefonszámotokat is közölnétek - nyugi, nem fogunk éjjel szexhívni titeket, csak a nyertesek gyorsabb elérése végett kell.) A levél tárgyába írjátok bele: Momentán.

Kint, az ablakon túl, a globális felmelegedésnek köszönhetően rohadtul nincs ősz, így mindenféle, az ítéletidőt megidéző szóképem felesleges lenne, szóval fuck it. Eljött ím újra az október, és vele a Geekz messzeföldön híres horror cselendzse.

A szabályok: október 31-e éjfélig annyi horrorfilmet kell megnézzetek, amennyit csak tudtok, és mindegyik filmről legalább pár mondatos összefoglalót kell ide, a kommentek közé firkantanotok. A nyertes elnyeri a geektársak és a szerkesztőség tagjainak tiszteletét, ám mivel ezzel kitörölhetitek, a legtöbb filmet végigbámuló nyertes ritka horrorfilmeket is kap majd tőlünk ajándékba (postán, mert szociálisan retardáltak vagyunk.)

Figyelem: mivel a játék abszolút becsületalapon megy, senki nem fogja ellenőrizni, hogy a filmeket valóban megnéztétek-e, illetve hogy tényleg aznap néztétek-e meg őket (mert ha korábban látott filmekről írtok, az NEM oké.) Kérünk titeket, hogy csak frissében megtekintett filmekről írjatok!

Kezdhetitek! (Ide kattintva szemrevételezhetitek az elmúlt évek cselendzseit, döbbenjetek.)