„Egymillió forintért megdugnád anyádat?” – kérdezte tőlem valami vadbarom a tízes éveim derekán, gondolván, hogy ez jó vicc. Fogalmam sincs, milyen válaszra számított (aligha arra, hogy „nem, de a tiédet igen”, legalábbis ha jól olvastam az arcáról), talán ő se tudta, de nem is lényeges, hiszen mind az egymillió forint, mint a szülő akármilyen körülmények közt, akármiért való megdugása totálisan kívül esett a realitáson. Viszont ez az inkább sértegetés felé hajló provokáció is jól példázza, hogy az efféle „mire lennél képes, és mennyiért” kérdések, a „fogadjunk, hogy nem mered…” jellegű kihívások mennyire természetes részét képezik az ember életének, főleg (de nem csak) gyerekkorban.

És akkor még nem is említettük a reality show-k válogatott ocsmányságait vagy a Jackass banda „hányj a serpenyőbe, főzd meg, és zabáld meg”-féle sokktúráit, amik mind ebből a mentalitásból táplálkoznak. Aztán meg a filmvilág is vagdos szeletet magának a tortából, ott van pl. a 2012-es Would You Rather vagy akár Ole Bornedal Éjféli játszmája, hogy a műfaji példáknál maradjunk.  Az elsőfilmes E. L. Katz pedig tavaly egy olyannyira szénfekete humorú és kurvára gonosz thrillert épített a koncepcióra, hogy az élmény még órákkal a megtekintése után is egyszerre fáj és mulattat.

A világnak úgy van szüksége még egy zombifilmre, mint zombinak a salátára. Rég tele a tököm a vagányság és furfangosság bullshit-maszkjában ágáló filmesek utóbbi évekbeli kínos erőlködéseivel, hogy Romero örökségét hollywoodi módra rövid, hangzatos szlogenekkel leírható geekünnepséggé degradálják. Már túl vagyunk a nyugdíjas zombikon, a nácizombikon, a házizombikon, a romantikus zombikon, és még jönnek majd a focista zombik meg a hódzombik (szóval, ha belegondolok, már csak idő kérdése, hogy a vegetáriánus zombik is eszébe jussanak valakinek).

Nem arról van szó, hogy ezek mind szarok lennének, hanem szimplán arról, hogy az egész élőhalott-téma elkorcsosult, felhígult, és közönségessé, metás-posztmodernes-kikacsintgatós magamutogatássá és vásári mutatvánnyá vált, elveszítette a jelentését, elveszítette a lényegét. (Bármennyire kényelmes is lenne az álomgyárra húzni a vizes lepedőt – ld. Z világháború, azaz blockbuster zombik, azaz fuck you very much –, ez bizony most főleg a független filmesek sara.) Aztán jött a The Battery (2012).

Érzékeink közül általában látásunknak tulajdonítjuk a legnagyobb jelentőséget, a vizuális ingerek hiánytalan fogadását tartjuk legelemibb szükségletünknek. Szemünkkel kerülünk igazán közvetlen kapcsolatba a valósággal ("hiszem, ha látom"), a látvány gyakorolja elménkre a legkomplexebb benyomásokat. A képek által keltett asszociációk láncolata a vizsgált tárgynak, mozdulatnak, természeti elemnek is képes olyan jelentéseket kölcsönözni, melyekkel önmagukban nem rendelkeznének. A Berberian Sound Studio nem kevesebbre vállalkozik, minthogy a félelemkeltés eszközeként a hangot határozza meg, a sokkeffektek zajjá redukálásával pedig nyílegyenes utat tör az agy fájdalomközpontjába. Az érzékelés potmétereit csavarja maximumra, hallószerveink rohamozásán túl retinánkat sem kímélve.

Kult a pult alól

Van valami mélységesen elkeserítő abban, hogy a hatvanas-hetvenes évek európai és ázsiai kultikus műfaji klasszikusaira manapság a kutya sem kíváncsi - mármint egészen addig, amíg Hollywood elő nem ássa őket egy fejés erejéig, azaz ki nem hozzák odaát DVD-n Quentin Tarantino ajánlásával, vagy az említett fékezhetetlen, ámbátor (pozitív és negatív értelemben is) gyermeki rajongású rendező nem csinál belőle egy paródiába hajló pastiche-filmet. Mi pedig Európában jó áron visszavásároljuk tőlük kirakósdarabkánként saját filmtörténelmünket - mondhatnánk némi cinizmussal (és egy kicsit nagy mellénnyel).

Ilyenkor a tisztalelkű filmgeek bizony komoly dilemmába kerül afölött lamentálván, hogy kezdjen-e kínos, hipster-szagú panaszkodásba arról, hogy ő már akkor szerette a spagettiwesterneket, a szamurájfilmeket, a nácis kalandfilmeket vagy éppen a kreatív gusztustalanságukkal egymásra licitáló olasz horrorfilmeket, amikor még nem volt hivatalosan is menő, avagy legyen-e inkább hálás, amiért így legalább kevésbé süllyednek a feledés homályába eme csiszolatlan gyémántok. (Arról már nem is beszélve, hogy mennyire jogos kulturális kizsákmányolásról beszélni olyan művek kapcsán, amelyek eleve az akkori kor szellemében, azaz a friss amerikai divatot pofátlanul másolva születtek meg, legyen szó a proto-slasherek művészi hajlamokkal terhelt giallo-utódairól, vagy éppen a klasszikus krimi-trió - Bullit, Piszkos Harry, A francia kapcsolat - nyomán kisarjadó olasz rendőrfilmekről).

A horror maga az ismeretlen. Mindig az a legfélelmetesebb, ami kívül kerül az értelmezhetőség tartományain, hatalma önnön felfoghatatlanságából táplálkozik. A rémség erejét a sokk jelenti, ami eluralja elménket, ami ellen tehetetlenek vagyunk. Egyetlen módja, hogy szembeszállhassunk vele, ha képessé válunk kielemezni, közel kerülünk hozzá annyira, hogy megfejthessük. Nem zárkózhatunk el a lehetetlentől, saját hitrendszerünk kizárólagossága egy ponton túl nem támaszt, inkább bilincset jelent. Mikor egy nyilvánvaló veszélyhelyzetben makacsul hajtogatjuk, hogy: "Ez nem történhet meg", öntudatlanul öltjük magunkra az áldozatszerepet, hóhérainkat akaratlan felhatalmazva, hogy tegyék a dolgukat. 

Az Expedíció az egyik legfélelmetesebb könyv, amit az utóbbi években olvastam. Pedig nem elsősorban horror, és főleg nem a mai zsánerirodalom tipikus, trendi eszközeivel próbálja meg rémisztgetni az olvasót. Jeff VanderMeer Déli Végek trilógiájának első részében a sokadig kutatócsapat indul a rejtélyes X Térségbe, ami a kormány söpörjük-a-szőnyeg-alá kommunikációja szerint 30 évvel korábban egy meg nem határozott környezeti katasztrófa következtében jött létre. Valójában azonban senki nem tudja, mi ez a bizarr, láthatatlan határral körülvett terület, hogyan alakult ki, és miért, ahogy azt sem, hogy mi van odabent – a korábbi expedíciók a kudarc különböző fokozatait megtapasztalva tértek vagy nem tértek vissza a vadul burjánzó természeti anomáliából a külvilágba. Földönkívüli okai vannak az X Térség létezésének? Esetleg egy félresikerült kormánykísérlet áll a háttérben? Vagy valamilyen párhuzamos világ szivárog át a miénkbe? Az első könyvből nem fogjuk megtudni – többek közt ettől is olyan rohadtul félelmetes az egész.

A csak nőkből álló expedíciót, aminek négy tagját soha el nem árult nevük helyett a szakterületük határozza meg (biológus, geodéta, pszichológus, antropológus), a biológus főszereplő meséli el, az egész regény az ő naplója. VanderMeer ezzel is teljesen zárt, nyomasztóan belterjes narratívát teremt: a könyv az X Térségben kezdődik, és ott is ér véget, a „való” világról nem tudunk meg szinte semmit, ahogy a mellékkarakterek múltja is rejtély. A biológus életének korábbi állomásai kedvéért flashbackek sorozatában ki-kitekintünk ugyan a civilizációba, de VanderMeer még ezeket az emlékeket is nyugtalanító erővel köti az X Térség eseményeihez, motívumaihoz. A főszereplő saját egzisztenciális drámája a történet végére (?) katartikusan, egyszerre reménytelien és tragikusan fonódik össze a rejtélyes vadon horrorisztikus biológiai rémálmával.

Nemzeti sajátosságunk valamiért, hogy amint hazánk filmgyártása minőségi produktummal örvendeztet meg minket, hajlamosak vagyunk azt egyedülálló és megismételhetetlen teljesítményként értékelni: A berni követ gyorsan magáénak tudhatta az egyetlen jó magyar thriller megtisztelő címét, ami csak azért meglepő, mert ilyen műfajú, minden ízében világszínvonalú alkotásért elég lett volna a 2011-es, szintén Kulka János főszereplésével és Köbli Norbert forgatókönyvéből készült A Vizsga című mozira emlékezni (hogy Gigor Attila remeklését, A nyomozót, vagy Antal Nimród Kontrollját ne is említsem). A berni követ nem annyira egyedülállósága okán érdemes a figyelemre, pusztán "csak" azért, mert egy jó ízléssel összerakott, a feszültséget teljes játékideje alatt fenntartó, kiválóan működő film, üresjáratok és felesleges mellékszálak nélkül.