Nemzeti sajátosságunk valamiért, hogy amint hazánk filmgyártása minőségi produktummal örvendeztet meg minket, hajlamosak vagyunk azt egyedülálló és megismételhetetlen teljesítményként értékelni: A berni követ gyorsan magáénak tudhatta az egyetlen jó magyar thriller megtisztelő címét, ami csak azért meglepő, mert ilyen műfajú, minden ízében világszínvonalú alkotásért elég lett volna a 2011-es, szintén Kulka János főszereplésével és Köbli Norbert forgatókönyvéből készült A Vizsga című mozira emlékezni (hogy Gigor Attila remeklését, A nyomozót, vagy Antal Nimród Kontrollját ne is említsem). A berni követ nem annyira egyedülállósága okán érdemes a figyelemre, pusztán "csak" azért, mert egy jó ízléssel összerakott, a feszültséget teljes játékideje alatt fenntartó, kiválóan működő film, üresjáratok és felesleges mellékszálak nélkül. 

A történelmi háttér-információk szerint 1958 augusztus 16-án, a délelőtti órákban két magyar fiatal tört be a berni magyar követség épületébe, fegyvereikkel túszul ejtve az ott tartózkodókat. A film vállaltan fikciós módszerekkel beszéli el történetüket, alapszituációját pedig képes precízen, feszesen kibontani, nem próbálja rekonstruálni az eseményeket, inkább - nagyon helyesen - a karakterek dinamikájára és a csavaros, de nem hiteltelen fordulatokra koncentrál. A 76 percnyi játékidőt maradéktalanul kihasználják az alkotók, és figyelmet fordítanak minden (akár csak pillanatokra felbukkanó) szereplő egyszerű, de átélhető motivációira, így hőstípusok helyett hús-vér, helyzetüknek kiszolgáltatott, kétségbeesetten küszködő embereket láthatunk. A szereplők komoly jellemfejlődésére pont az események sodró lendülete miatt nincs lehetőség, ez azonban nem okoz hiányérzetet, főleg, hogy a forgatókönyvnek a leosztottnak látszó lapok mellé sikerül a kabátujjából elővarázsolnia egy aduászt, amivel az egyik szereplőhöz való viszonyunkat gyökeresen, irigylésre méltó lazasággal változtatja meg.

Az operatőri munka és a vágás színvonala nem csak tévéfilmes viszonylatban minőségi, Nagy András szikár képei rideg, a történethez illően sűrű atmoszférát teremtenek. A korszak apró, de elegáns megoldásokkal kerül megidézésre, a kellékek, ruhák és frizurák mind remekül eltaláltak, az olyan nüanszok pedig, mint a követ megrepedt szemüvege, a színészi játékot is támogatják. A zenehasználat is figyelemre méltó, Parádi Gergely dallamai hatásosan festik alá a történéseket, de egy percre sem tolakodnak feleslegesen az előtérbe, gondosan hagyják érvényesülni a pergő dialógusokat. A stáblista alatt felcsendülő Punnany Massif dalt azonban felesleges jófejkedésnek érzem, alapvetően szimpatikus srácok, itt azonban nem rájuk lett volna szükség, a hajamnál fogva rángattak ki a film világából, esélyt sem hagyva a végkicsengés leülepedésére.

A szinte végig egy légtérben zajló cselekmény miatt különösen nagy súly nehezedik a színészekre, ők pedig egytől egyig példásan teljesítenek. A túszejtők, Takács Ábel (Szabó Kimmel Tamás) és Bános Tibor (Kádas József) szépen egészítik ki egymást, előbbi a megfontoltabb, higgadtságát megőrizni igyekvő, akár kisebb kompromisszumokra is hajlandó karakter, míg utóbbi a végletekig elszánt, a cél érdekében ölni és halni is kész forradalmár ("én is szívesen fejbe lőlek, hogyha pattogsz, Bános viszont utána még szét is veri a pofádat és megkúrja a feleséged"). Az ávós Vermes szerepében meggyőző rosszindulattal vigyorgó-vicsorgó Szikszai Rémusz alakítása is remek, a pálmát azonban nem meglepő módon Kulka János viszi: kiszolgáltatott helyzetének ellenére tökös, az eseményeket minden módszerrel kézben tartó, saját érdekeit a leglehetetlenebb körülmények között is szem előtt tartó figurája a film legemlékezetesebb jeleneteiért felel.

Szász Attila alkotásának minden kockáján érzékelhető a minőségi filmkészítésre való törekvés, a kitűzött célt pedig könnyedén abszolválja is. Üdvözlendő lenne, ha sikere magával hozná a hazai tévéfilmgyártás feltámadását, főleg, amennyiben az utána következő művek sem kívánják lejjebb helyezni a lécet.