Érzékeink közül általában látásunknak tulajdonítjuk a legnagyobb jelentőséget, a vizuális ingerek hiánytalan fogadását tartjuk legelemibb szükségletünknek. Szemünkkel kerülünk igazán közvetlen kapcsolatba a valósággal ("hiszem, ha látom"), a látvány gyakorolja elménkre a legkomplexebb benyomásokat. A képek által keltett asszociációk láncolata a vizsgált tárgynak, mozdulatnak, természeti elemnek is képes olyan jelentéseket kölcsönözni, melyekkel önmagukban nem rendelkeznének. A Berberian Sound Studio nem kevesebbre vállalkozik, minthogy a félelemkeltés eszközeként a hangot határozza meg, a sokkeffektek zajjá redukálásával pedig nyílegyenes utat tör az agy fájdalomközpontjába. Az érzékelés potmétereit csavarja maximumra, hallószerveink rohamozásán túl retinánkat sem kímélve.

1976-ban járunk. A hangmérnök Gilderoy (Toby Jones) Olaszországba érkezik, hogy elvégezze a rejtélyes rendező, Giancarlo Santini (Antonio Mancino) filmjének hang utómunkáit. Az alkotás teljesen érthetetlennek tetszik számára, a rendelkezésére bocsájtott képanyag véletlenszerűen egymás után helyezett, brutálisan erőszakos jelenetek sorozata. A minden szempontból idegen és kellemetlen közeg ellenére a helyszínen marad, és hozzálát, hogy legjobb tudása szerint elvégezze feladatát. A rendezőtől csupán részinformációkhoz jut, kénytelen az egymáshoz látszólag csak érintőlegesen kapcsolódó szegmenseket önmagukban értelmezni. A készülő film taszítja, undorítja, félelmet kelt benne, de képtelen magát kivonni hatása alól. Minden idejét a stúdió falai között tölti, agyába a külvilág helyett csak a vérfagyasztó horror jut el, míg lassan beszivárog realitásába is, a valóság helyét a mindent betöltő vetítővászon foglalja el.

Nemrég kénytelen voltam huzamosabb időt egy kórterem fogságában tölteni (az okok másodlagosak). Hetekig mozdulni sem tudtam, az ágyam fölött terpeszkedő plafon volt az egyetlen, ami eljutott tudatomig. Sem ablak, sem lényegi mozgás, csak az időnként felbukkanó látogatók és doktorok arca törte meg percekre a monotóniát. Ha nem mozogsz, nincs, ami kifárasszon: az alvást elfelejtheted. Ébren sem vagy, állandósult félálomban lebegsz. Ilyen körülmények között az agy egészen rettentő dolgokra képes. Mivel extrém hosszúságú ideig voltam kénytelen a szürke mennyezetet bámulni, egy idő után pontosan olyan volt, mintha semmit nem látnék. A plafon megszűnt plafon lenni, nem jelentett semmit. Maradtak a hangok. Lélegzetvételek. Különböző orvosi műszerek ütemes zaja. Szófoszlányok. Kiáltások. Nincs annál rosszabb, mikor mozdulatlanságra kárhoztatva kell feküdnöd, elködösödött agyadig csak valami furcsa zörej jut el, te pedig képtelen vagy rájönni, mi adhatja ki.

A Berberian Sound Studio egyrészt a hangok okozta hatásmechanizmusok modulálásával játszik mesteri módon, másrészt az audio és vizuális ingerek összekapcsolódását is egészen egyedi perspektívából analizálja. Csak a szereplők elmondásából, vagy a jelenetek leírásából értesülünk róla, mi zajlik a készülő filmben, sikolyokat hallunk és a stúdióban halálfélelmet imitáló színészeket látunk, ez pedig szédületesen izgalmas interakciókat eredményez, nézői szerepünket alapjaiban változtatja meg. Több kulcsot is kapunk az értelmezéshez: egyértelműek az olasz giallo és horrorfilmek felé intézett gesztusok, Dario Argento és David Lynch hatása is látványosan kimutatható, ám a narratív kapaszkodók keresgélése itt nem csak akadályozza, de egyenesen ellehetetleníti a teljes befogadást. Peter Strickland író-rendező (Varga Katalin balladája) figyelmen kívül hagy mindenféle mozgóképes szabályrendszert, történet, vagy hagyományos értelemben vett dráma nyomokban sem fedezhető fel, a film célja az élmény átadása, az impressziók maradéktalan megtapasztaltatása. Annak ellenére, hogy szinte a teljes játékidő a stúdió falain belül zajlik, a vizualitás is meghatározó szerephez jut: a sötétségből előbukkanó rémült arcok, a hangeffektek előállításához használt széttrancsírozott gyümölcsök képei, vagy a feketeség mélyén vörös fénnyel izzó "Silenzio" felirat egyaránt emlékezetesek. Halálesetet, vagy annak kísérletét sem láthatjuk, a horror azonban minden elemben szakadatlanul jelen van.

Toby Jones tökéletes Gilderoy: a kényelmetlen, és fokozatosan egyre fenyegetőbbé váló környezetben elveszetten bolyongó kisember szorongását meggyőzően érzékelteti, és példás színészi alázattal veszi tudomásul, hogy ez a szituáció most nem róla szól. Nem az emberi viszonyokról, még csak a filmkészítésről sem, annak ellenére, hogy az effektek előállításának szórakoztató bemutatásával a színfalak mögé tekintés illúziójával is megörvendeztetnek minket. Atmoszférafilm, sőt, talán helyesebb azt mondani: a Berberian Sound Studio egy atmoszféra. Magadba szívod, látod, hallod, és semmi más nem próbál lenni, kizárólag önmaga.

Ha ezt hajlandó vagy elfogadni, egyedülálló élményt ad.