Clone #2

Történet: David Schulner
Rajz: Juan Jose Ryp
Image Comics

Az Image egyre-másra ontja a jobbnál-jobb új címeket és ahogy tanult kollégám, Rusznyák Csaba megjegyezte, ha így folytatja, akkor könnyen betöltheti a DC-nél feláldozott Vertigo helyén tátongó űrt. Schulner egyenesen a tévésorozatok (The Event, Kings) világából tett egy kis kitérőt, hogy a Robert Kirkman által létrehozott Skybound imprint sorait erősítse egy közeli jövőnkben játszódó thrillerrel, karöltve a jellegzetes stílusáról könnyen felismerhető, veterán Ryppel, aki már a Marvelnél és az Avatar Pressnél is bizonyította tehetségét. A történet hőse, Luke Taylor egy titkos, klónozással kísérletező programot eltakarítani kénytelen kormányzati összeesküvés kellős közepébe csöppen, amikor egy rá kísértetiesen hasonló férfi gyomorlövéssel feltűnik a lakásában. Üldözője Luke másik klónja (mint kiderül) a sok közül, a helyzetet pedig bonyolítja, hogy felesége terhessége a sikeres klónozás kulcsát rejtheti magában, ez pedig komoly probléma elé állítja a jelenlegi elnökhelyettest, akinek politikai támogatói betiltatnák az őssejtek klónozását, ez azonban egyben aláírná a Parkinson-kórban szenvedő lánya halálos ítéletét is. A sztori egyelőre most veszi fel az utazási sebességet, de úgy tűnik ezúttal szerencsénk volt, hogy nem csapott le rá egyik tévécsatorna sem, mert így Schulner nem kényszerült felvizezni a véres jeleneteket és a büdzsé sem kényszeríti kompromisszumos megoldásokra. Az összeesküvéselméletek szerelmesei nagy valószínűséggel megtalálják ezzel a címmel a számításukat.
(Nagy Krisztián)

Van egy japán film, Suicide Club című, amely lenyűgöző erejű jelenettel indul: középiskolás korú lányok és fiúk hosszú lánca vár a metró peronján, kézen fogva állnak, egy gyermekdalt énekelnek, és ahogy a szerelvény közeledik az állomáshoz, előrelépnek és a sínek közé ugranak egyszerre, mintha csak egy játszótéren volnának, a szerelvény fékezni kezd, hiába, nagy sebességgel csapódik a testek tömegébe, belső szerveken csúsznak a fékező kerekek, a metró és a peron közti résen hektoliter vér fröcsköl ki az utasokra... Borzongató erejű képsor, talán a legerősebb filmes tömeges öngyilkosságot ábrázoló jelenet.

A Harmónia is eme szigorú vallási-kulturális tabu megsértéséből meríti borzongató töltetét. Az embertömegek eltökélt, fatalista lemming-halálának aktusát ösztönösen - jobb híján? - a modern civilizációs életmódunkat átszövő frusztrációhoz kötjük. Dühödt érzelmi agresszivitása ellenére mégis intellektuális, pszichológiai horror-rím ez, Camus Közönyének rambó-testvére, fémmé kovácsolt, borotvaélesre fent spleen a torkunkon. Ebben a hidegen, élettelenül paradicsomi világban, melyből a betegségeket, a genetikai hibákat, sőt még a csúnyaságot is száműzték, az egészség közüggyé vált, a test köztulajdonná, az egyén egyetlen helyes döntési halmaza pedig altruista közérdekké. Szép az új világ, csak rettenetes a felismerés: mi - legalábbis az, amit ma így hívunk - már nem is kellünk bele.

A jó hír az, hogy vagy 15-20 éve nem láttunk akcióvígjátékot, ami ilyen pofátlanul véres és trágár a maga könnyed, vigyorogva vállvonogatós módján, a rossz hír pedig az, hogy elnézve, milyen embertelenül nagyot bukott, valószínűleg jó ideig nem is fogunk. Pedig az Erőnek erejével nem egyszerűen Arnold Schwarzenegger comebackje, hanem maga a kibaszott Második Eljövetel.

Az egész film egy kicsit sem leplezett módon az ő személyére van szabva, a poénok az ő korára, származására, pályafutására kacsintgatnak, a karaktere az ő tipikus, rendíthetetlen, hadseregkaszáló magányos farkasa terminátora, Los Angeles-i rendőrmúltja egyértelműen rezonál az ő ideiglenesnek bizonyult hollywoodi ragyogásával. Tisztelgés és reformáció, múltba révesdés és jövőbe tekintés egyszerre.

Habár lassan kifutunk a szokásos év eleji toplistázás időintervallumából, még nem késő kirukkolni egy újabbal, pláne, ha az olyan területet érint, ami egyfelől sokáig kiaknázatlannak számított a blog szempontjából, másfelől visszatekintve az elmúlt évekre, hiánypótló szerepet tud betölteni. Ahogy a címből is kiderült, a társasjátékok kerülnek most terítékre, méghozzá a 2012-ben megjelent sok-sok címből válogattam ki Nektek párat. Természetesen nem ad hoc alapon, csak úgy rábökve néhányra, hanem fórumokon, blogokon és ismertetőkön átrágva magam állítottam össze az alábbi listát, ami terjedelmi okokból két részben kerül közlésre.

A filmekkel és a könyvekkel ellentétben társasokról írni másfajta megközelítést kíván: egy filmet megnézni kábé két órába telik, véleményünk a minket ért benyomások alapján rögtön van. Hasonló a helyzet a könyvekkel is, bár ott a befogadásra szánt idő kitolódhat ugye amiatt, hogy milyen hosszú a szóban forgó olvasmány. Egy társasjátékkal azonban ismerkedni kell, kényes fajta, nem lehet rögtön az első randi után ágyba vinni. Újra meg újra meg kell látogatni, ízlelgetni, próbálgatni, míg fel nem tárja belső értékeit, és alaposabb pillantást enged magába. Persze nem ez a – egyébként élvezetet nyújtó – mizéria az egyedüli tényező, ami megnehezíti a verdikt születését, ott van a hozzáférhetőség problematikája is. Eme fenti két „kifogásnak látszó” tényező miatt fordulhatott elő (csakis), hogy az alant következő játékok egy részét legnagyobb bánatomra (még) nem tudtam kipróbálni.

Azonban, hogy ne érje szó a ház elejét holmi félinformációk és kétes tartalmak ügyében, egyrészt a leghozzáértőbb helyeket kerestem fel (BoardGameGeek.com, LFG.hu, Dice Tower, Board to Death, Watch it Played!), másrészt nem is igazi toplista akar ez lenni kéremszépen, hanem, ahogy a címből is kiderül, a tavalyi év legígéretesebb alkotásai, amik jómagam és a geek többség szerint eszméletlenül jól sültek el. Tehát következzék szigorúan rangsorolás nélkül a 2012-ben megjelent 12+1 legjobb társasjáték!

Három fiatal srác egy szemüvegkamera segítségével házipornót készül forgatni, de az egyik, egy buliból e célra magukkal vitt lány mészárszékké változtatja a légyottra kijelölt motelszobájukat. Ez az Amateur Night, szimplán az egyik legjobb, legzsigeribb, legkegyetlenebb horror, ami Amerikából az utóbbi években kikerült. Az egész pofátlanul egyszerű, ráadásul pont az történik benne, amit vársz, a profi kivitelezésnek, a tökéletes hangulatteremtésnek, a szex és a gore nyomasztó kombinációjának köszönhetően mégis felejthetetlen, ahogy az önző csínnyel fűszerezett partiest riasztóan gyors lefolyású rémálomba torkollik. Totális terror.

Akinek magyarázni kell, hogy a Frank Miller tollából született The Dark Knight Returns nem csak Batman történetében vízválasztó, hanem úgy általában, az egész képregényművészetben, az nem biztos, hogy jó helyen jár. Úgy tűnt, a DC animációs részlegének fejesei is rossz helyen jártak, amikor fejükbe vették, hogy következő home video piacra szánt rajzfilmjüket erre alapozzák – mert Miller comicja túl sötét, túl durva, túl beteg, túl komplex, túl minden ahhoz, ahogy akár a „testvéréből”, Az első évből készült film mellé fel lehessen tenni a polcra. Úgyhogy az utóbbi idők egyik legnagyobb meglepetése, hogy a klasszikus műből minden odds ellenére sikerült egy baromi jó adaptációt kerekíteni.

Sok minden történt 2012-ben az amerikai képregény háza táján. Például kerek egésszé vált a Scalped, és elkezdődött a Saga, és ezért a kettőért már önmagában megérte comicot olvasni tavaly. Aztán még meghalt Pókember, újjászületet Jézus, sidekicket kapott a Megtorló, kiderült, mire volt jó a DC 2011-es Új 52-je (nem túl sokra), feldübörgött a Marvel NOW!, a The Walking Dead pedig letarolt mindent. Tanult kollégáimmal hármasban, (Nagy Krisztián, Rusznyák Csaba, TheBerzerker), áttekintettük 2012-t. Először közösen megbeszéltük (a fogorvosi számláinkat majd megkapja a főszerkesztő), mi volt az év 10 legjobb képregénye, majd pedig mindegyikünk összeszedte a másik kettő ignoranciája és ízlésficama miatt a TOP10-ből égbekiáltó igazságtalansággal kiszűrt gyöngyszemeket (illetve néhány, valami okból említésre érdemes eseményt).  Lo & behold!