Clone #2

Történet: David Schulner
Rajz: Juan Jose Ryp
Image Comics

Az Image egyre-másra ontja a jobbnál-jobb új címeket és ahogy tanult kollégám, Rusznyák Csaba megjegyezte, ha így folytatja, akkor könnyen betöltheti a DC-nél feláldozott Vertigo helyén tátongó űrt. Schulner egyenesen a tévésorozatok (The Event, Kings) világából tett egy kis kitérőt, hogy a Robert Kirkman által létrehozott Skybound imprint sorait erősítse egy közeli jövőnkben játszódó thrillerrel, karöltve a jellegzetes stílusáról könnyen felismerhető, veterán Ryppel, aki már a Marvelnél és az Avatar Pressnél is bizonyította tehetségét. A történet hőse, Luke Taylor egy titkos, klónozással kísérletező programot eltakarítani kénytelen kormányzati összeesküvés kellős közepébe csöppen, amikor egy rá kísértetiesen hasonló férfi gyomorlövéssel feltűnik a lakásában. Üldözője Luke másik klónja (mint kiderül) a sok közül, a helyzetet pedig bonyolítja, hogy felesége terhessége a sikeres klónozás kulcsát rejtheti magában, ez pedig komoly probléma elé állítja a jelenlegi elnökhelyettest, akinek politikai támogatói betiltatnák az őssejtek klónozását, ez azonban egyben aláírná a Parkinson-kórban szenvedő lánya halálos ítéletét is. A sztori egyelőre most veszi fel az utazási sebességet, de úgy tűnik ezúttal szerencsénk volt, hogy nem csapott le rá egyik tévécsatorna sem, mert így Schulner nem kényszerült felvizezni a véres jeleneteket és a büdzsé sem kényszeríti kompromisszumos megoldásokra. Az összeesküvéselméletek szerelmesei nagy valószínűséggel megtalálják ezzel a címmel a számításukat.
(Nagy Krisztián)

Django Unchained #1

Történet: Quentin Tarantino
Rajz: R.M. Guéra
Vertigo Comics

Mindenkit meglepetésként ért, amikor nyáron a San Diego Comic-Conon Tarantino bejelentette, hogy a Djangóból készít egy ötrészes képregénysorozatot a DC-nek. Motivációja erre saját bevallása szerint nem csak az volt, hogy mindig is szerette a képregényeket (különösen a szuperhős és a western témájúakat), hanem az is, hogy ilyenformán megoszthatja a közönséggel azokat a jeleneteket is, amiket a forgatókönyvben ugyan megírt, de amik idő/helyhiány miatt a kész filmbe már nem kerültek bele – merthogy állítólag a képregény a teljes, eredeti forgatókönyvnek a 100%-ig hű adaptációja. Az első rész apró eltéréseket mutat csak a filmmel: egy plusz dialógus itt (Schultz a fehérek feketékkel kapcsolatos törvényeiről faggatja Djangót, hogy vajon számíthatnak-e a seriff felbukkanására, ha belépnek a kocsmába), egy flashback-töredék ott, ami viszont érdekes, hogy hiányzik belőle a Szigfrid-mítosz felidézése. De fontosabb a rajz: és a francba is, a Scalped zsenijénél, R.M. Guéránál ezer év alatt sem találtak volna jobbat ennek a véres-mocskos vadnyugati történetnek a képregényes elmeséléséhez. Kíváncsi lennék egyébként, hogy Tarantino mennyire határozta meg saját maga az oldalstruktúrákat, panelszerkezeteket, és mennyire bízta rá Guérára, mindenesetre nagyon jól működik az egész, hibátlan a hatásmechanizmusa. Azon pedig nem lehet segíteni, hogy hang (kiejtés, beszédstílus, zene) hiányában a film sok élvezetes nüansza elveszik, és azon sem érdemes bánkódni, hogy a színészek nem nagyon ismerhetők fel a rajzokban. És mivel a filmélmény már mögöttem van, azt is nehéz megítélni, hogy önmagában a comic mennyire állná meg a helyét, de kiegészítésnek mindenképpen nagyszerű.
(Rusznyák Csaba)


Judge Dredd #2

Történet: Duane Swierczynski
Rajz: Nelson Daniel, Brendan McCarthy
IDW Publishing

Bár az IDW-s széria második része már mutat némi fejlődést, de továbbra sem cáfolja meg azt a lassan ténnyé váló feltételezést, miszerint Dreddet nem tud írni amerikai író (kivéve, ha 12 éves kor óta Britanniában él, mint John Wagner), legalábbis jól nem. Ez a Dredd egy amerikai fejlesztés, ami próbál, igyekszik, erőlködik, hogy méltó legyen az eredetihez, de ahhoz túlságosan is nagy a különbség a két képregényes kultúra, és az írási módszerek között. Az IDW-s széria gyors, túl egyszerű és felszínes, mint egy szuperhősképregény, itt mindig kell valami, ami robban, ami lő, ami ég, és pont az a fekete humor és intelligencia hiányzik a lapjaiból, amitől a 2000AD 8 oldalnyi Dreddjében is sokkal több van, mint ebben a két füzetben összesen. Duane Swierczynski első története nem szorosan kapcsolódó folytatása az előző számban megkezdettnek, ami során meghibásodott robotok okoztak nehézséget bíróinknak. Ezúttal Myers bíró keveredik gyanúba, és a tisztázás érdekében Dredd segítségül hívja Andersont, akinek ez lesz az itteni bemutatkozása, mondanom sem kell, az ő karaktere megint csak meglehetősen idegen az eredetitől. A sztori nem olyan rossz, de megkímél a nagy meglepetésektől, és az író túl gyorsan zárja le az egészet. A teljesen érdektelen és felesleges második kis szösszenet (a Zaucer of Zilkből megismert vagy megutált Brendan McCarthy rajzaival) lapjait nyugodtan feláldozhatták volna e célra. Ebben egyébként Anderson derít fel nevetségesen egyszerűen egy gyilkosságot. Az amerikai Dredd széria nem halad jó úton, és így nem is jósolok neki nagy jövőt, bár ha igazam lesz, a veszteség akkor is könnyen kiheverhető lesz, hiszen legfeljebb megmarad nekünk a magas színvonalú eredeti karakter és sorozat. Persze aki nem rajongó, nem kíváncsi az eredetire, az ettől függetlenül megtalálhatja a számítását ebben is, de a brit eredeti ismeretében szembetűnő a különbség, és aki pedig a film után szeretne jobban megismerkedni Dredd bíróval, az véletlenül se itt kezdje.
(Chavez)

The Manhattan Projects #7

Történet: Jonathan Hickman
Rajz: Nick Pitarra
Image Comics

Nem állítom, hogy megszületett az új League of Extraordinary Gentlemen, de legalábbis nagyon közel járunk hozzá: Jonathan Hickman (The Nightly News, Fantastic Four, Secret) őrült tudósokat sorakoztat fel a világ a tudomány védelmében, akik szó szerint semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, de legalábbis én eddig még sehol máshol nem láttam Dr. Oppenheimert gépágyúval utat vágni a japán inváziót vezető robbanómotoros robotszamurájok között. Mert ahol a Manhattan-terv álcája mögött Manhattan-tervek sokasága (lásd a sorozat címét) rejlik, ott olyan magasak a tétek, hogy az egymással gyilkos háborúban álló nemzetek vezetői háta mögött kell titkos paktumokat kötni. A szereposztás parádés: az amerikai oldalon Oppenheimer gonosz ikertestvére áll, aki képes mások agyát elfogyasztva szert tenni a tudásukra, megtámogatva Albert Einstein párhuzamos dimenzióból érkezett alteregójával, Albrecht Einsteinnel, a Németország bukása után a győztes csapatba átigazolt, robotkezű Wernher von Braunnal, az idegen bolygóról származó Enrico Fermivel, a radioaktív koponyáját sugárzást blokkoló szkafanderbe zárt Harry Daghliannal és nem utolsósorban a más világokba vezető féreglyukakat tanulmányozó Richard Feymannal. Hickman őrültebbnél őrültebb ötleteket dobál egymásra és olyan mesterien épít belőlük bizarr, escheri szerkezetű történeteket, amiknek nem is kellene működniük és mégis: tudósai megalkotják az első katódcsöves mesterséges intelligenciát Franklin Delano Roosevelt elnök agyából vagy éppen önvédelemből kiirtanak egy teljes idegen kultúrát, hogy időt nyerjenek a felkészüléshez egy kozmikus fajok közti háborúra. Mindezt a témához tökéletesen simulóan bizarr rajzstílussal operáló Nick Pitarra támogatja meg, akinek a Frank Quietly-ére hajazó groteszk figurái adnak formát a szörnyű és egyben zseniális elmével bíró szereplőknek. A fiktív, alternatív történelem és az elvetemült ötletek kellemesen fogják birizgálni minden Tim Powers és LOEG rajongó olvasó fantáziáját.
(Nagy Krisztián)


Star Wars #1

Történet: Brian Wood
Rajz: Carlos D’Anda
Dark Horse Comics

Egyrészt a Dark Horse mostanában megjelenő Star Wars képregényei igencsak jók (tessék vetni egy pillantást a Dawn of the Jedi-ra), másrészt, bizonyos szempontból (ha nem is feltétlenül minőségiből) a nemes egyszerűséggel csak Star Warsra keresztelt új széria közülük is kiemelkedik. Aki nagyon unja már a banánt a mindenféle klónháborús történetekkel, vagy főleg, ha egyébként is az írók hajára kenetne mindent, ami a prequel-trilógiával kapcsolatos, és a klasszikusok hangulatára vágyik, az jelenleg csak ettől kapja meg, amit akar. Brian Wood képregénye nem sokkal az első film, az Új reménység után veszi fel a fonalat: a Halálcsillag elpusztításával ugyan a lázadók komoly győzelmet arattak, viszont cserébe el kellett hagyniuk a bázisukat, és most újat kell keresniük – ami korántsem olyan egyszerű a Birodalommal a nyomukban, akármilyen átkozottul nagy is a galaxis. A legmeglepőbb az első részben, hogy Wood fogja magát, és türelmesen elmagyarázza az olvasónak, hogy mi az a Birodalom, kik azok a lázadók, és mi is volt a Halálcsillag – szerencsére ezt csak úgy mellékesen teszi meg, de így is kilóg az egyébként elég patentos, gördülékeny történetvezetésből. Mert hát mi értelme? Őszintén, aki ezeket nem tudja magától, miért és hogyan van a világon egyáltalán? Whatever. A lényeg, hogy a képregény jó. Wood az első számot azzal tölti, hogy érdekes pozíciókba helyezi a főszereplőit, Hantól Darth Vaderig (és ki kell emelni Leiát, aki itt pár oldal alatt túltesz az egész filmtrilógia alatti kombinált badass-ségén), és az egésznek különös pikantériát ad az, hogy birtokában vagyunk egy csomó olyan információnak, aminek a szereplők itt még nem (ki kinek a kicsodája – ezzel nagyon szépen el lehet majd játszadozni). D’Anda rajzai is pofásak, dinamikusak, bár helyenként elnagyoltabbak, és rajzfilmszerűbbek, mint szeretném – és ha már itt tartunk, a színek is lehetnének kicsit visszafogottabbak. De tényleg süt az egészből az a hamisítatlan, eredeti Star Wars-hangulat, ezért pedig egy rajongónak már megéri.
(Rusznyák Csaba)