Bármennyire is fájlalom, hogy a Fumax kiadó, ami a hazai képregénykiadás úttörőjének számított, jól láthatólag végleg lemondott a Kilencedik Művészetről és inkább a nagyobb sikerekkel kecsegtető könyvkiadásba vágott bele, de öröm az ürömben, hogy eddig ügyes és szerencsés kézzel nyúltak bele a jobbára fantasy és young adult kategóriájú regények tengerébe. A Trónbitorlók, az eredetileg hat részes, e-könyvformátumban, saját kiadásban megjelent sorozat első kötete első fellapozásra kissé megijesztett: sztenderd világtérképpel indít, amin be vannak jelölve a tucatfantasy világok klisés elfbirodalmai, a goblinok szigetei, a Nyugati Pusztaság és a Borostyánfalvi-dűlő. A Trónok harca (magyar viszonylatban: a Halál havában) óta elmaradhatatlan függelékben részletezett szereplők és földrajzi helyek listáján már erősen ráncoltam a homlokom, de szerencsére ennek ellenére adtam egy esélyt a könyvnek, és ez bizony meghálálta magát: ugyan az eredeti és izgalmas világépítés nem Sullivan erőssége, ellenben a szeretnivaló karakterek és a szórakoztató, gördülékeny, humoros dialógusok igen. Ezt a regényt bizony a hunyorítva, távolról Fritz Leiber Fafhrd és Szürke Egerészére hajazó két szerencsevadász, egyúttal dzsentleman tolvaj, azaz Hadrian és Royce, valamint a hozzájuk fokozatosan csapódó mellékszereplők fogják elvinni a hátukon. Méghozzá parádésan.

Ben Affleck Argójában, a mostani Oscar fő esélyesében van egy Kirby nevű karakter, aki rajzol néhány storyboardot ahhoz a kamu sci-fihez, amit a CIA falként használ a forradalmi Iránban rekedt amerikai foglyok kimenekítéskor. A film szerint az Argo egy nevetséges sci-fi forgatókönyv volt, ami a megfilmesítés reménye nélkül porosodott egy producer irodájában. A valóság kicsit másként fest: a forgatókönyv eredetileg Roger Zelazny A fény ura (Lord of Light) című klasszikus sci-fijének 50 millió dollárosra tervezett adaptációja volt, és még Ray Bradbury is dolgozott rajta. Forgatókönyvírója szerint a mű a Star Wars egyfajta inverze lett volna, ami belülre, az emberi elmére koncentrál, nem kívülre, a galaxisra. A rendkívül ambiciózus projekt nagyon is valós volt, és nem csak egy filmet, hanem egy nagy sci-fi parkot is magában foglalt, amit Aurorában építettek volna fel, és ami a film díszleteiként is szolgált volna. Az ezekhez készült koncepciós rajzok pedig a legendás képregényes, Jack Kirby (Amerikai Kapitány, Avengers, X-Men, Thor, meg amit akarsz) munkái voltak. John Chambers (a filmben John Goodman alakításában) hollywoodi maszkmesteri munkája mellett valóban dolgozott a CIA-nak is, mint álcázó/maszk szakértő, ő javasolta a projektet Tony Mendeznek, aki a túszok kiszabadításáért volt felelős - röviddel ezután a siker előszobájában lévő Science Fiction Land projekt összeomlott pénzügyi nehézségek, botrányok és vádemelések közepette, egy hétre rá pedig Mendez kihozta Iránból az Argóra keresztelt "kamufilm" segítségével az amerikai túszokat. (Minderről, vagyis az Argo igazi hátteréről, jelenleg dokumentumfilm készül Science Fiction Land címen, egy sikeres Kickstarter kampány segítségével. Itt olvasható egy elég részletes és érdekes interjú a rendezővel, ami Affleck filmje és a valóság közti különbségekre mutat rá, a Lord of Light/Argo kapcsán.) És most gyönyörködjetek Jack Kirby eredeti koncepciós rajzaiban. 

Ah, Oscar! Pár óra múlva megint ünnepet ül az amerikai filmgyártás vaksága, konformizmusa és töketlensége, és mivel minket nem hívtak meg, hogy a helyszínen röhöghessük ki a hülyeségeiket, helyette jót szunyókálunk majd az éjjel - de előbb még bosszúból sorra vesszük az Akadémia néhány legostobább döntését (teljesség igénye nélkül - máskülönben ez egy cikksorozat lenne, ami még jövő ilyenkor is futna), elsősorban geekes szemszögből. Persze, tudjuk, hogy ez nem fair, mert az Oscart ostorozni olyan, mint egy meleg, néger, értelmi fogyatékos tinisrácon viccelődni. Túl könnyű célpont. De mi már csak ilyet szemét bullyk vagyunk. (by Dr. Sick Fuck & Rusznyák Csaba)

Állítólag még léteznek olyan emberek, akik nem lógnak napi 4-5-8-24 órát a legnépszerűbb közösségi hálón, sőt még az is lehet, hogy nincsenek is regisztrálva (gusztustalan). Arra gondoltunk, hogy az ő kedvükért összedobunk vasárnaponként egy teszkó gazdaságos posztot, amelyben a Geekz FB-oldalára felkerült híreket, képeket és előzeteseket zanzásítjuk.

• Jason Clarke váltja James Francót, mint főszereplő, a Majmok bolygója: Lázadás folytatásában, a DAWN OF THE PLANET OF THE APES-ben. Friss hír továbbá, hogy Kodi Smit-McPhee (Let Me In) is szerepet kapott a filmben, amely 15 évvel az első rész eseményei után játszódik majd, amikor már az intelligens majmok uralják a Földet (kicsit gyors a hatalomátvétel, nem?). A sztori egyrészt egy csoportnyi ellenálló tudósra fókuszál, másrészt Caeserra, aki igyekszik kontrollálni az új világrendet.
• A FANTASZTIKUS NÉGYES rosszemlékű képregényadaptációját Josh Trank (Az erő krónikája) rebootolja. Az eredetinél már aligha lehet gyengébb, pláne hogy a hírek szerint Matthew Vaughn is beszállt a projektbe, mint producer.
• Az X-Men: Days of Future Past szereplőgárdájához (Michael Fassbender, Nicholas Hoult, Patrick Stewart, Hugh Jackman, Ian McKellen, Jennifer Lawrence, James McAvoy) csatlakozott Peter Dinklage is, akit névről valószínűleg kevesen, arcról viszont annál többen ismerhetnek. Bryan Singer nem árulta el, hogy kit fog alakítani a mélynövésű színész, csak az biztos, hogy CGI-rásegítés nélkül fog játszani egy excentrikus figurát. Tippek?
• Shane Acker (9) fogja rendezni a BEASTS OF BURDEN CG-animációs filmadaptációját. A képregény (amiben kutyák védelmezik a környéket mindenféle természetfeletti veszéllyel szemben) fantasztikus, remélhetőleg sikerül átmenteni szélesvászonra a báj, a humor és a horror briliáns ötvözetét.
• John Williams azt mondta, szívesen visszatérne zeneszerzőnek az új STAR WARS filmekhez. Ha a majdani 9 film egy kerek egészet fog alkotni, akkor ennek mindenképpen van értelme, de a komponista utóbbi évekbeli munkáiból kiindulva: inkább ne.

Ahogy telik az idő, ez az egész Marvel NOW! egyre langyosabb. Pedig az első egy-két hónap alapján még egész lelkes voltam, de most már látom, miből is fakadt ez. Míg a DC egy évvel korábban egy hónapra zsúfolta be a teljes rebootját, ami marketingszempontból abszolút kifizetődő és érthető húzás volt, addig a Marvel közel fél évre húzta szét a friss címei bevezetését – márpedig fél éven át verni a tamtamot ugyanazzal kapcsolatban nyilván nem lehet ugyanolyan hatásossággal, a szenzációhajhászattól hamar elzsibbad a befogadó. Úgyhogy a kiadó jól belőtte a legnagyobb húzócímeit őszre, a relaunch elejére (Uncanny Avengers, All-New X-Men stb.), hadd kapjon rá gyorsan a nép, azóta meg szépen lökdösi ki egyik közepes és érdektelen szériáját a másik után. Most ott tartunk, hogy az újonnan illetve újraindított szériák fele teljesen érdektelen – így ez az egész hajcihő gyorsan a DC új 52-jének sorsára juthat, és nem csak a színvonalat, hanem az olvasócsalogatást, a rajongói tábor gyarapítását illetően is. Az utóbbi másfél hónap adagja sem különösebben bíztató.

Egy nő felébred egy kisvárosi házikóban, és fogalma sincs róla, hogy került oda, és hogy kicsoda ő egyáltalán. Az utcán az emberek nem szólnak sem hozzá, sem egymáshoz, csak telefonjaikkal némán, szenvtelenül követik őt, és kameráikkal rögzítenek mindent, amit csinál. Ha ez még nem volna elég furcsa és ijesztő, megjelenik egy férfi, arcán maszkkal, kezében puskával: kezdődik a vadászat.  

A múlt heti, enyhébb hangvételű szerelmi dráma után a Black Mirror ismét a keményebb, harsányabb, szatirikusabb, durvább mederben folyik. Charlie Brooker feszes thrillerként indítja a White Beart: egy titokzatos, jel, ami egyszercsak minden képernyőn, kijelzőn megjelent, néhányak kivételével láthatóan kimosta az emberek agyát – a néhányak két részre oszlottak: menekülő áldozatokra és üldöző gyilkosokra.

Kétségtelen, hogy meleg otthonunk kényelméből szívesen merülünk alá képzelt emberek fiktív poklába, hagyva, hadd rázzon ki minket a borzongás metszően fagyos szele. Az is kétségtelen, hogy megkönnyebbülten lélegzünk fel a távirányító OFF gombjának megnyomását követően, miután nyugodtan konstatáltuk, minden úgy van, ahogy hagytuk. Azonban van pár, az életnél is életszagúbb film, ami bekúszik a tudatalattink legmélyére, és nem hagy nyugodni, addig ingerel minket homályos vackából, míg a fogba reménytelenül beszorult kajamaradékhoz hasonlóan piszkálni nem kezdjük – persze hasztalan, fogselyem nélkül merő önhergelés az egész. Na, a Gyilkos Joe majdnem ilyen film lett. Nem sokon múlott.