A Marvel "rilancsa", a Marvel NOW!, ellentétben a DC tavalyi 52-jével, nem reboot, nem babrál a kontinuitással, minden, ami eddig történt, az ezután is érvényes, pusztán arról van szó, hogy néhány képregény megszűnik, néhány indul/újraindul, és szinte minden nagyobb sorozatnál új alkotógárda landol. Ami ráfért a Marvelre, mert sok, adott szériát iksz éve vitt íróján érződött már a kreatív fáradság. Ők most új játszóteret, és remélhetőleg új ihletet kaptak.  A ráncfelvarrás a konkurenciával ellentétben nem egyhuzamban, hanem fél év leforgása alatt, októbertől márciusig történik. Az első adagot most szemrevételezzük.

Avengers vs. X-Men
De előbb megérdemel pár szót… nem, ez így nem jó, szóval, előbb a rend kedvéért ejteni kell pár szót az egész Marvel NOW!-nak megágyazott nagy éves crossover haddelhaddról, ami annak ellenére volt csapnivaló, hogy Fractiontől Bendisen át Aaronig szinte mindenki részt vett benne, aki manapság a Marvelnél számít. A címbeli két szuperhőscsapat azért esett egymásnak benne, mert a Főnix Erő nevű kozmikus entitás útban volt a Föld felé, és az Angyalok szerint pusztatani jött, a mutánsok szerint meg a fajukat megmenteni – miután Küklopsz és Amerika Kapitány Utópia partjain sebtében megejtett faszméricskélése nem döntötte el a konfliktust, maradt a régen is jól bevált „biztos meg tudnánk beszélni, de azért csak verjük ki a szart egymásból” problémakezelési módszer. Amikor a Főnix Erő megérkezett, és eloszlott öt mutáns közt (Küklopsz, Kolosszus, Magik, Emma Frost, Namor), lehetőségek armadája nyílt meg az addig dögunalmas sztori előtt – de az íróknak sikerült ügyesen manőverezniük, és mindegyiket kikerülték. Az egész AvX cirkusznak csak a végére lett valami értelme, és csak azért, mert – látszólag – felpofozta kicsit a jó ideje a Napon szikkadó status quo-t. X professzor meghalt, gyilkosa, Küklopsz, fogoly majd szökevény lett, és a Mutánsvilág óta először újra bukkannak fel új mutánsok a Földön. Amerika Kapitány pedig rájött, hogy talán nekik, mint – ember – szuperhősöknek sem ártana tenniük valamit a két faj békés együttéléséért.


Uncanny Avengers #1-2

Történet: Rick Remender
Rajz: John Cassaday

Itt jön képbe a Marvel NOW! első nagy dobása, az Uncanny Avengers, amiben a Kapitány egy Bosszú Angyalai és X-Men tagokból vegyesen álló szuperhőscsapatot vezet. A Marvelnek ezt az új zászlóshajóját az a Rick Remender kormányozza, aki a Fear Agenttel lopta be magát minden valamirevaló geek szívébe – akad is benne egy-két rá jellemzően elborult ötlet, elég csak az első szám cliffhangerére gondolni, ami többeknél is durván kilengette az ingát, ilyen vagy olyan irányban. Ez még csak egy „ebből bármi lehet”-jellegű, csapatösszeszedős prológus volt egy „gyere vissza a következő számra is” waddafákkal a végén, de a második füzet már intelligensebb, kerekebb, dinamikusabb, és magabiztosabban lövi be az irányt a jövőre nézve. Egyébként kétségkívül jól van megírva (Remender csillaga nem véletlenül emelkedett oda, ahol most van), John Cassaday szépen rajzol, a karakterekben és a csapatdinamikában pedig nagy-nagy lehetőségek vannak – végülis az egész koncepció egyik legizgalmasabb része az, hogy olyan hősöket kovácsol egy csapatba, akik eddig szinte alig érintkeztek egymással. Úgyhogy ez bizonyos szempontból szűz terület, olyan meg nem sok van a Marvel/DC világában.


A+X #1-2

Történet: sztorinként változó
Rajz: sztorinként változó

Erről itten nehéz lesz konkrétumokat mondani, tekintve, hogy egy antológiasoroztról van szó, rövid, önálló sztorikkal (füzetenként kettő) amiket mindig mások-mások írnak és rajzolnak. Az összekötő kapcsos köztük az, hogy az Avengers és az X-Men egy-egy tagja közösen csépelnek bennük valakit, valamit, valamiért – szóval ez egy team-up könyv. Az első számban Cable és az Amerika Kapitány/Bucky duó akciózott a II. világháború alatt, illetve Hulk és Rozsomák kerültek szembe saját jövőbeli énjükkel, a (lényegesen jobb) másodikban pedig Vasember szövetkezett Kittyvel (és Lockheeddel) a Brood ellen (Peter David szokásosan ötletes-vicces-jó formában), illetve Vadóc és a Fekete özvegy Sentinel robotok ellen (ezt a szenzációs Chris Bachalo nem csak rajzolta, hanem írta is, és nem is rosszul). Szóval, ez olyan lesz, amilyen: amikor épp jó írókat kérnek fel rá, akkor jó lesz, amikor épp nem jókat, akkor nem jó lesz, de tekintve, hogy kétszer kurvasok karakterből lehet válogatni, biztos látunk majd remek team-up dinamikákat.




All-New X-Men #1-2

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Stuart Immonen

Durrbele high concept: a haldokló (!) Bestia visszautazik a múltba, amikor még csak öten voltak az X-Menben, hogy akkori társainak, élükön Küklopsszal, megmutassa a jövőt, és szembesítse őket későbbi önmagukkal – illetve még inkább, hogy a jelenlegi, radikalizálódott Küklopszot szembesítse régi, idealisztikus önmagával, hátha attól észhez tér. A címet Brian Michael Bendis kapta, aki ezzel egyidejűleg kiszállt az Avengersből (végre – az utóbbi két-három évben már nagyon csúnyán belefásult), és a váltás láthatóan jót is tett neki. A sztori dagadozik a potenciáltól, mind az egyes karakterek sorsát (elkezdtem számolni, hogy hány szereplő életében, hányféleképpen vezethetnek durva emocionális élményhez az események, de egy idő után belefáradtam), mind az összképet illetően (a második szám már nagyon ügyesen megágyaz mindenféle későbbi érdekes-izgalmas jóságnak), a dialógusok Bendistől szokásosan nagyszerűek, Stuart Immonen képei pedig, szintén nem meglepő módon, szemet gyönyörködtetőek. Az egyik legjobb lehet a Marvel NOW! újszülöttei közül. És csalódnék is az alkotópárosban, ha nem az lenne.



Captain America #1

Történet: Rick Remender
Rajz: John Romita Jr.

Remender másodszor. A képregény (a karakteresszenciát ügyesen összefoglaló bevezető után) úgy indul, hogy a főszereplő meglovagol, és megállít egy totál függőlegesen zuhanó, ökoterroristákkal teli repülőgépet, és úgy végződik, hogy egy lombikbébivel a hóna alatt, Arnim Zolától menekülve, hajótörést szenved a Z dimenzióban. Remender azt mondta, az ő Amerika Kapitánya fényévekre lesz attól, amit a cím korábbi íróitól megszokhattunk, és inkább olyan agyament sci-fi ponyva irányba viszi majd, mint anno a Fear Agentet. Az első, máris pokolian szórakoztató szám alapján: no shit! De tényleg, és ha Remender emellett még abbéli ígéretét is megtartja, hogy az őrült kalandok közepette leás Steve Rogers karakterének mélyére (ahogy azt Heath Hudsonnal tette), és egyébként is, ha ez a széria csak feleolyan jó lesz, mint amaz, amivel híressé vált, már meg is van az év Marvel-címe. John Romita Jr. is remek formában van, már a borító is egy gyönyörűség. Aki unja, hogy ezek a riláncsok mindig csak ígérik az újdonságot, aztán mégis csak ugyanazt csomagolják kicsit új köntösbe, az vessen egy pillantást erre.



Deadpool #1-2

Történet: Brian Posehn, Gerry Duggan
Rajz: Tony Moore

Szerencsétlen Deadpoolt, hiába az utolsó igazán nagynevű és jól sikerült kreálmánya az amerikai szuperhősmitológiának, rég csak mellékszereplőként tudták tisztességesen írni – saját sorozatai laposak és humortalanok voltak. A Marvelnek négy évbe telt ráébrednie, hogy a Wolverine: Origins (mindenki vessen keresztet) karót nyelt írója, Daniel Way talán nem a legmegfelelőbb egy harsány, hipererőszakos-hipervicces popkultura/metafiction őrület szellemi vezérének. Úgyhogy az új Deadpool sorozathoz vették a fáradságot, hogy leszerződtessenek egy komikust, Brian Posehnt és haverját, Gerry Duggant, rajzolónak pedig felkérték a nagyszerű Tony Moore-t. Az eredmény a Marvel NOW! eddigi legnagyobb meglepetése. A sztori szerint Deadpool egy szerencsétlen, kövérkés S.H.I.E.L.D. ügynöknő megbízásából félőrült szellemekként feltámasztott, szerte az országban ámokfutó amerikai exelnökökre (!) vadászik (ha közben nagyfeszültségű árammal véletlenül ropogósra süt egy szegény állatkerti elefántot, annyi baj legyen), eszméletvesztés idején pedig arról fantáziál, hogy dögös szuperhősnők a strandon verekednek a kegyeiért. Szóval az új Deadpool minden, aminek lennie kell: őrült, vicces, akciódús, pörgős, szexi, illetlen és frenetikusan inkorrekt. Így kell ezt csinálni.


Fantastic Four #1/FF #1

Történet: Matt Fraction
Rajz: Mark Bagley/Michael Allred

Nem bízom Matt Fractionben. A hitem először a lapos Vasemberénél ingott meg, és tavaly, a Fear Itself idején (bocsánatot kérek a megemlítéséért), kevés híján végleg leírtam. De gondoltam, hátha neki is jót tesz az új sorozat, az új karakterek - és a kezdet nem is rossz. A két széria, ami legalábbis egyelőre, szorosan összefonódik, abból indul ki, hogy Reed Richards rájön, az instabil molekulák, amik annak idején a képességeiket adták nekik, most lassan megölik őket. Összepakolja a családot (akik előtt a haldoklás tényét titokban tartja), hogy elvigye őket egy intergalaktikus/dimenziós/idősíkos/mindenes nagy kalandra, remélve, hogy valami még ismeretlen univerzumban/létsíkban/izében majd talál megoldást a problémára (mert az ismertekben nincs). Erről szól majd a Fantastic Four – az FF pedig arról, hogy a csapat hátrahagy egy helyettes Fantasztikus Négyest (Scott Lang, She-Hulk, Medusa és egy új karakter), hogy azok az ő távollétükben védjék a Földet, és vezessék a jövő nagy elméit tanító FF-et. Előbbi egy „agyameldobom” felfedezős kalandsorozat ígéretével kecsegtet, utóbbi pedig némi szuperhősös akcióval fűszerezett könnyed sci-fi/komédia matinével. Az első számok alapján egyelőre csak az „érdekes” címkét tudom ragasztani rájuk – majd meglátjuk. A rajzolókon (Mark Bagley, Michael Allred) semmi nem fog múlni.


Indestructible Hulk #1

Történet: Mark Waid
Rajz: Leinil Francis Yu

Mark Waidnek elvileg ott kellett volna folytatnia a Hulk sztoriját, ahol Jason Aaron lezárta: a zöld behemót és Bruce Banner elfogadták egymást, békében osztoznak közös testükön, és azt a formáját használják, amire éppen szükségük van. Szar ügy. Mármint kösz Jason, hogy teljesen kizsigerelted a karakter lényegét. Abszolút a változás, a status quo felrázása mellett vagyok, de az esszenciát talán nem kéne baszogatni – avagy a belső ember-szörny konfliktus lecserélése egy tipikus szuperhősfelállásra, az nem frankó. Nem csoda, hogy Waid úgy döntött, picsába a kontinuitással, és úgy csinál, mintha Aaron sorozata soha nem is létezett volna (szóval ez a kivétel a bevezető szöveg alól). Szóval, Banner felkeresi a S.H.I.E.L.D.-et, és alkut ajánl: adjanak neki pénzt, támogatást, és az ő érdekükben fogja kamatoztatni briliáns elméjét, amikor pedig kezdi elveszteni az uralmat a Hulk fölött,  hajítsák le egy terrorista táborra, amíg már senki nem mozog körülötte, és lenyugszik. Waid nem ma kezdte, tudja, mitől döglik a légy: a sztori patentos, feszes, jól megírt, az ötlet, ha nem is teljesen új, de az utóbbi évek kétségbeesett, görcsös „mit is tudnánk kezdeni a Hulkkal” kapálódzásai után szimpatikusan egyszerű és érdekes. Leinil Francis Yu rajzai is nagyszerűek, Hulk duplaoldalas belépése egyszerűen gyönyörű. Ígéretes cucc.


Iron Man #1-2

Történet: Kieron Gillen
Rajz: Greg Land

Ez hamar elvesztette az érdeklődésemet, majdnem leírtam már az első rész alapján is. Míg a szélesvásznú Marvel-őrjöngések közepette Vasember népszerűsége olyan magas, mint korábban soha, a képregény évek óta szenved a kompetens ötletek hiányától. Utoljára Warren Ellis állt elő komolyabb újdonsággal 2005-ben (Extremis, nagyjából ezt veszi alapul majd a harmadik mozifilm), rögtön ezután Daniel és Charles Knauf írtak egy kiváló sztorit a Mandarinnal (Haunted), és azóta csak a középszer van – többek közt Matt Fractionnek köszönhetően. A stafétabotot most Kieron Gillen vette át, aki a sztorival túlságosan is ismerős vizekre evez (a Vasember-technológia rossz kezekbe kerül, hősünknek le kell vadásznia a felelősöket), a karakterekkel kapcsolatban semmiféle új vagy érdekes elképzelése nincs, és túl sokat pofázik feleslegesen. Greg Land rajzai meg a szokásosak, arcábrázolásai egyenesen gusztustalanok, ki lehetne üldözni velük a világból. Grafikailag és történetileg is unalmas.





Thor: God of Thunder #1-2

Történet: Jason Aaron
Rajz: Esad Ribic

Megvan a Marvel NOW! eddigi győztese. Emlékeztek még J. M. Straczynski remek – sajnos befejezetlenül maradt – Thorjára, ami után évekig csak vegetált a sorozat? Jason Aaron most kirángatja a szériát a középszerűség mocsarából, és visszaemeli arra a szintre, ahol Straczynski idejében volt. Két rész után nincs egy szó, egy panel, egy momentum, amibe bele tudnék kötni, Esad Ribic csodálatos látványvilága és Aaron komor, eposzi, fantasztikus hangulatú dark fantasyja, amelyben valami ismeretlen és rettenetes ellenség nemhogy isteneket gyilkol, de egész panteonokat irt ki, szimplán lenyűgöző. Az szinte már csak plusz, hogy a sztori egyszerre bonyolódik a régmúltban (amikor Thor fiatal, és még nem érdemelte ki a Mjolnirt), a jelenben és a távoli jövőben (amikor már ő az egyetlen élő asgardi). Szinte. Szerencsére az író ehhez a sorozathoz elővette a komolyabbik énjét (ld. Scalped), szóval nem kell olyan elszállt agymenésekre számítani tőle, mint a Hulkban vagy a Wolverine & the X-Menben – nem is illene ide. Ez egyelőre, így ahogy van, hibátlan, most már „csak” meg kell tartani ezt a színvonalat… úgy pár évig.



X-Men: Legacy #1-2

Történet: Simon Spurrier
Rajz: Tan Eng Huat

Ez a cím eleinte a mostanra elpatkolt Xavierről szólt (a Messiah Complex eseményei után), aztán Vadóc került a középpontjába, most pedig megint egy teljesen új irányt vesz. A többek közt Judge Dredden edződött Simon Spurrier sorozata Xavier enyhén szólva többszörösen hasadt személyiségű fia, David (Legion) köré épül, aki az elméjében börtönt épített a testét és agyát uralni kívánó rengeteg, más-más szuperképességekkel bíró (és többségében totál őrült) személyiségének, mely börtön azonban apuci halálával összeomlik. Szóval David egyrészt próbál valami értelmet, célt találni az életének, másrészt meg igyekszik kordában tartani darabokra hulló agyát, amiben szó szerint háború dúl. Jó a koncepció, David pedig egy nagyon érdekes karakter, akit eddig csak gonosztevőként/mellékszereplőként láthattunk – van potenciál benne, hogy főszereplővé léptessék elő, nem is kevés (bár akadnak veszélyei is, történeti ÉS sikerszempontból egyaránt; utóbbi: meddig lesz rentábilis egy ilyen kispályás karakterrel foglakozó széria?). Spurrier az első két rész alapján tudja, mit csinál, a történet érdekes, fordulatos, a David agyában lévő káosz ábrázolása nagyszerű, Tan Eng Huat képi világa szépen-dinamikusan kaotikus, és az egész bír azzal az izgalmas érzéssel, hogy a cselekmény innen úgy vagy százfelé futhat. Ígéretes.