Egy nő felébred egy kisvárosi házikóban, és fogalma sincs róla, hogy került oda, és hogy kicsoda ő egyáltalán. Az utcán az emberek nem szólnak sem hozzá, sem egymáshoz, csak telefonjaikkal némán, szenvtelenül követik őt, és kameráikkal rögzítenek mindent, amit csinál. Ha ez még nem volna elég furcsa és ijesztő, megjelenik egy férfi, arcán maszkkal, kezében puskával: kezdődik a vadászat.  

A múlt heti, enyhébb hangvételű szerelmi dráma után a Black Mirror ismét a keményebb, harsányabb, szatirikusabb, durvább mederben folyik. Charlie Brooker feszes thrillerként indítja a White Beart: egy titokzatos, jel, ami egyszercsak minden képernyőn, kijelzőn megjelent, néhányak kivételével láthatóan kimosta az emberek agyát – a néhányak két részre oszlottak: menekülő áldozatokra és üldöző gyilkosokra.

A posztapokaliptikus szcenárióban meggyötört hősnő, maszkos őrültek, kies erdei helyszínek és nem rendeltetésszerűen használt szerszámok kacsintgatnak a slasher és az exploitation felé, az agyatlanul filmező járókelők pedig súlyt és tömeget adnak a „médiazombi” metaforának. Van, hogy semmi sem riasztóbb az ignoranciánál, avagy inkább húsevő élőhalottak, mint két lábon járó kamerák. Értjük, hová akar Brooker kilyukadni ezzel a szürreális rémálommal: manapság minden, ami történik velünk, egy potenciális facebook/twitter/instagram megosztás, mindent lencsén keresztül látunk, és az benne az igazán fontos, hogy hogyan mutat majd a közösségi oldalakon – elvesztettük a perspektívát, szem elől tévesztettük a valóságot.

Nagyjából elégedettek lennénk ezzel is, de Brooker nem lenne önmaga, ha nem húzná ki teljesen a szőnyeget a lábunk alól: félúton a White Bear mindent a feje tetejére állít, beleérte azt is, amit a főhősnőről (Lenora Crichlow nagyszerű) tudni véltünk, és (a sorozat jellegzetes témáitól eltekintve tipikus) thrillerből egy totális médiahorror lesz. Többről van itt szó, mint a Big Brother-féle valóságshow-k abszurd végletekig vitt szatírájáról. Ez a moralitás teljes halála, és elsőre talán még nekünk sem esik le.

Mert Brooker okos és ravasz, és átkozottul jól tudja, hogyan kavarjon fel, és gondolkodtasson el. Olyan helyzetbe hoz minket, ahonnan joggal ítélkezhetünk, ahonnan azt mondhatjuk, hogy a szenvedő alany bőven megérdemli mindazt a brutális lelki terrort, amivel újra és újra megsemmisítik, de persze ha elfoglal minket erkölcsi elégtételünk kényelmének élvezete, akkor elmegyünk a lényeg mellett. És csak idővel jövünk rá, hogy mennyire gusztustalan és beteg ez az egész. Hogy a modern társadalom már mindent trivializál, mindenből cirkuszt csinál, egy kislány halálából is haszon húzható, ráadásul egy nemes ügy zászlaja alatt, az igazságszolgáltatás nevében.

A nyilvános „kivégzés” közönségessége, szenzációhajhászata és kegyetlensége nem a múlté (sőt), a büntetésvégrehajtás humánuma viszont igen. (Michael Smiley egyébként tökéletesen hozza ennek a jövő(?)képnek a karizmatikus férgét). A társadalom képmutatása teljes. Az egyén mosolygó, elégedett birka. A moralitást és lelkiismeretet kivonták a képletből. A média pedig az a jóképű, megnyerő, nyájas, ajándékokat hozó emberke, akit gyanútlanul beengedsz a lakásodba, és aztán halálra erőszakol.