A vagány gyerekek még emlékeznek erre: "A Vico filmjei az Ön kedvenc filmjei." Fenyő János cége a '80-as évek végén, '90-es évek első felében ontotta magából az élvezetes szarfilmeket (természetesen mindenféle engedély és jogdíjfizetés nélkül, ahogy azt kell - amíg az amerikai stúdiók erre rá nem jöttek), és egy egész generáció VHS-bűvöletben töltött gyerekkoráért felelős. Az Nők lapja-reklámokkal kibélelt előzetescsomagok külön bájosak, van itt Van Damme-tól Bronsonon át Dudikoffig minden, olyan beszédes filmcímekkel, mint hogy pl. Akarsz-e életben maradni - a Vico csalhatatlan érzékkel tapintott rá, hogy mi kellett a magyarnak. (Mellesleg behoztak olyan filmeket is, mint Coenék Véresen egyszerűje.) A youtube-on megtalálható egy csomó előzetes, stílszerűen csapnivaló minőségben. (Könnycseppek elmorzsolása engedélyezett.)

Marco Beltrami: A Good Day To Die Hard

Régóta mondom, hogy Marco Beltrami nem kapja meg a neki kijáró elismerést. Nagyjából a Hellboy óta a titkos kedvenceim listáján van, és sokkal ritkábban okoz csalódást, mint a nagy, sztárolt komponisták. Igaz, attól függetlenül, hogy szeretem a zenéit, nem is támasztok felé akkora elvárásokat, mint egy Zimmer, Silvestri vagy Newton-Howard felé, és az is igaz, hogy leginkább az ügyes iparosok közé sorolható – de a legügyesebbek közé. Már az előző Die Hardhoz is ő komponált, és az is egy pofás kis zene volt, az pedig egyenesen lenyűgöző, amit McClane ötödik rohangálás-lövöldözéséhez összehozott. Nem azért, mert annyira zseniális a zene, mert nem az, az túlzás volna, hanem egyrészt azért, mert képes volt élvezetes, lendületes score-t szerezni ehhez a katasztrofális, dögunalmas, mocskosul kínos mítoszgyalázáshoz, másrészt meg azért, mert erre mindössze másfél hónapja volt, és úgy kellett dolgoznia, hogy közben a stáb még új jeleneteket forgatott, hogy tényleg a lehető legszarabb filmet nyújtsák, amit tudnak. Beltrami átveszi, és szépen variálja a Die Hardot zeneileg leginkább meghatározó motívumokat, vagyis az Örömódát, és Michael Kamen akciójelenetekhez használt, hat hangjegyből álló, roppant disztinktív McClane-témáját (ezek már az első trackben megjelennek), és azt a brutális erejű, agresszív klimaktikus hangorkánt, amihez hasonlót Kamen a Halálos fegyverekben is alkalmazott, és ami itt a helikopteres finálét tetőzi be. Ezek mellett persze saját, új témákkal is dolgozik, köztük a legfontosabb a McClane családi motívum (Father & Son), aminek kellemes meghittsége himnikus-heroikus magasságokba emelkedik az albumvégi It’s Hard to Kill a McClane-ben. És amikor a komponista a lovak közé csap, amikor akció van, akkor dübörögnek a hangszerek rendesen (néha, de szerencsére nem túl gyakran, egy kis elektronikával kiegészítve): a moszkvai autósüldözést aláfestő, kétrészes Truckzilla pl. nevéhez híven hengerel le brutális erejével, ugyanakkor bőven van benne annyi nüansz (és itt-ott egy kis bondos beütés), hogy ne maradjon egy ostoba, üres zenekari dühöngés szintjén. Remek kis adrenalinpumpáló score ez, nem egy mestermű, de így is bőven, bőven jobb, mint ami a filmnek kijárt volna.

Bizonyos szempontból az Evil Dead az egyik legtökéletesebb példája annak, hogyan kell filmet csinálni. Hagyni, hogy csak a rettenetes késztetés hajtson, és mikor az innen-onnan összekapart, minimális büdzsé a nyakunkra ül, és nyom minket rendesen, lerázzuk magunkról, aztán új utakat keressünk, olyan megoldásokat, amelyekre a cinikusok sosem számítanak, és amelyek láttán csak a szájukat fogják tátani. EZT, ENNYIBŐL? Döbbenet.

Sam Raimi – külseje alapján könyvelő – a hetvenes évek body-in-pieces fantáziái által előkurkászott műfajokat gyúrja itt össze: az Evil Deadben a zombifilm keveredik a vallásos horrorral, ami aztán slasherbe csappan, és ezen a fortyogó-rotyogó katyvaszon Herschell Gordon Lewis ül tort. Az Evil Dead nem jöhetett volna létre elődei nélkül: nem jöhetett volna létre a hatvanas-hetvenes évek a konzervativizmust lerázó, a zsigeri excesszt ünneplő amerikai low budget filmjei nélkül. Egyfajta lezárás is (annak ellenére, hogy a nyolcvanas években reneszánszát éli majd a splatter): azután a csúcspont után, amit az Evil Dead jelent, már csak több-kevesebb iróniával lehet az amerikai horrort megközelíteni, és azt művelni (lásd például a remekművet, amely a szent Re-Animátor.)

(spoilermentes) A Bosszúállókban Amerika Kapitány azt a kérdést vágta Tony Stark arcába, hogy mi ő a páncélja nélkül. A zseni, playboy és emberbarát milliárdos válasza ott vicces volt, de a kérdést most egy megalomán terrorista, a Mandarin teszi fel neki, és nem szavakkal, hanem rakétákkal. A Vasember 3.-ban Starknak menekülnie kell, háza, szerelme, barátai, kütyüi, technológiai háttere nélkül kénytelen szembeszállni az egész Amerikát célzó új fenyegetéssel, ami a hatalomvágy és a tudomány házasságából született. Küzdelme stílusilag eklektikus, szerkezetileg ingatag, tartalmilag üres – ezzel még mindig nem olyan rossz, mint a Hihetetlen Hulk, és még mindig jobb, mint az előző Vasember, de ezeket leszámítva minden egyéb eddigi Marvel-filmtől elmarad.

(Ha még nem tudnátok, van egy nagyszerű interjúnk a rendezőkkel, itt.)

Az óvatosabb férfinek már az gyanús lehet, hogy a spiné szikével bontja a pulykát a Schubert-féle Üdvözlégyre a főcímben, de akkor a legbetyárabb színmacsó is fontolóra veszi a riadalmat, vagy legalábbis felhorgad, amikor ugyanez a szike – ugyanerre a zenére – egy szilikonban telített nőről metszi le a mellbimbókat, és vág ki két arasszal lentebb mindent, ami eladdig nővé tette. Fészke, méhe főként a szemeteszsákban, nyomokban a zsinóros felmosó szintetikus rostjai között. Mert ezt akarta a plasztikai sebészetek törzsvendége. Csak így lehet igazi, tökéletes Barbie baba. A magyar származású kanadai ikerpár, Jen és Sylvia Soska második nagyjátékfilmje igazi leányálom.

A magyar származású, Kanadában élő és alkotó Jen és Sylvia Soska nyilatkoznak legújabb filmjükről, az American Maryről, arról, hogy mekkorát kamuztak Eli Roth-nak, a DIY-metódusról, a body modification szubkulturáról, a feminista horrorról és általában a kortárs horror-színtérről, nagy becsben tartott példaképeikről és mély megvetésük tárgyairól, illetve – mert mi a Blikk magazin olvasóira is túláradó szeretettel gondolunk - a paprikás krumpli csodájáról.

Hajnalban leveleztem egy kollégával, miután megnéztem az American Maryt. Bemásolok egy dialógust, kedvetekre való lesz, úgy hiszem.
„Rohadtul durva ez az American Mary. Mondom magamban: ne. Ne. Ne. Ezt tényleg ne. Nem merik meglépni. Baszod, merik. Simán.”
„Engem teljesen kicsinált. Kábé mint a Martyrs meg az Inside.”
„Utoljára az Audition csajába voltam ennyire szerelmes. Ez perverzitás?” Mit tapasztaltatok, mások is hasonló lelkesedéssel fogadták a filmet?

Sylvia Soska: A Martyrs, az Inside és az Audition a személyes kedvenceim közé tartoznak – hatalmas bók ezt hallani, felülmúlja minden várakozásomat. Merthogy horrorfilmeken nőttünk fel. Régi becsípődésem, hogy bár a final girl intézménye mára erős karakterré fejlődött, szeretnék látni női antagonistákat is, akik feltárják a nőiség gonosz oldalát. Egyfelől azért, mert ez nagyon is létezik, másrészt pedig azért, mert egy nő mindig másként cselekszik, mint egy férfi. Katharine Isabelle-t pedig a gondolkodó ember sikolykirálynőjének tartom, ezért szép kihívás volt rászabni ezt a karaktert. Úgy vélem, hogy még azok számára is emlékezetes marad az ő figurája, akik kevésbé szerették magát a filmet.

Jen Soska: Köszönöm a megtisztelő referenciákat! Bírom, amikor így reagálnak a nézők a filmre. Mert az említett három mozi teljesen feminista horror, ilyeneket pedig ritkán lehet látni észak-amerikai gyártásban. Eihi Shiina szerepe (Audition) komoly inspiráció volt a mi Mary Masonünkhöz. Tutira feltűnt a hommage a ruhákkal.

• James O'Barr kultikus képregényének, a THE CROW-nak (A holló) az újabb adaptációjában valószínűleg Tom Hiddleston játssza majd a főszerepet.
• Tévésorozat készül Terry Moore remek képregényszériájából, a RACHEL RISINGból. A mágiával, boszorkánysággal és halál utáni élettel átszőtt horrordráma elején Rachel arra ébred fel egy sírban, hogy halott. Egy kábelcsatorna kezeiben ebből valami nagyon-nagyon jó dolog lehet.
• A Disney megerősítette, hogy 2015 nyarán jön JJ. Abrams STAR WARS mozija, ÉS hogy utána MINDEN NYÁRON lesz egy-egy SW-film.
• Michael Rooker is csatlakozott a GUARDIANS OF THE GALAXY stábjához - Yondut alakítja majd, egy földönkívüli hőst, aki a képregényben az eredeti, '70-es évekbeli GotG csapatnak (tehát nem annak, amit a filmben látunk) az alapítótagja.