(Ha még nem tudnátok, van egy nagyszerű interjúnk a rendezőkkel, itt.)

Az óvatosabb férfinek már az gyanús lehet, hogy a spiné szikével bontja a pulykát a Schubert-féle Üdvözlégyre a főcímben, de akkor a legbetyárabb színmacsó is fontolóra veszi a riadalmat, vagy legalábbis felhorgad, amikor ugyanez a szike – ugyanerre a zenére – egy szilikonban telített nőről metszi le a mellbimbókat, és vág ki két arasszal lentebb mindent, ami eladdig nővé tette. Fészke, méhe főként a szemeteszsákban, nyomokban a zsinóros felmosó szintetikus rostjai között. Mert ezt akarta a plasztikai sebészetek törzsvendége. Csak így lehet igazi, tökéletes Barbie baba. A magyar származású kanadai ikerpár, Jen és Sylvia Soska második nagyjátékfilmje igazi leányálom.

A sebésznek készülő Mary Mason (Katharine Isabelle) története perverz-soviniszta orvosok látleleteként, illetve ehhez kapcsolódóan egy személyes hangvételű rape and revenge mozinak indul (sem a doktori kar, sem a szexuális bántalmazás megjelenítése nem tűnik megnyugtatóan valószerűtlennek), ám a szűk társadalmi keresztmetszet praktikusan választott kulissza. A film műfaji, képregényes báját mindvégig megtartva érlelődik egy szemérmetlen szimbolikában, amit a név (Mary) és a zenehasználat előlegez meg – és számolatlan jól irányzott vágás egészít ki, tesz teljessé.

Nemcsak Mary leli meg lelki üdvét bosszújában, a kísérletező kedvű és precíz nyiszálásban és szurkálásban (ezen plánokban ott somolyog Takashi Miike emblematikus kreativitása, az Ichi és a Meghallgatás válogatott kínjai, bár a beavatkozások jelenetsorai nem a japán megélhetési őrült morbiditásával, vagy a híres-hírhedt Orlan sebészeti performanszainak naturalizmusával, inkább érzéki sterilitással operálnak), a revans megtalálja a maga keresletét. Azt az piaci rést, mely a kapitalizmus - platóni ideál kizárólagosságát hirdető - testképének logikus szövődménye. A testmódosítás (hegtetoválások, 3D implantátumok, stb.) szubkultúrája és a kozmetikai beavatkozások (kacsacsőr, tejcsárda, stb.) tudatra ébredt frankensteini teremtményei járulnak Maryhez, önmegvalósulni. Az American Mary a Kés/alatt és a Frankenstein játékai ötletes ötvözéseként juttatja érvényre cinikus/elkeseredett ideológiáját, a Nőt, mely a Férfi apparátusának, a szépségmítosz "Vasszűzének" (lásd Naomi Wolf vonatkozó munkássága) ironikus lecserélésével veszi át az irányítást, egy új szépség meghatározásának privilégiumát. A saját magát Betty Booppá szabató Beatress barátnője, Ruby ezért alakíttatja magát Barbie babává, egy szemérem és nem nélküli, ideálisra stilizált testté, groteszk módon reflektálva a szépségipar törekvéseire.

Soskaék filmje nem megereszkedett emancipációs kiáltvány, nem feminista szalondüh, hanem provokatív és leleményes vízió, amiből – még – hiányzik az integritás, az a hangulati-narratív egység, melynek súlya alá könnyedén beszorulhatna a néző. A nővérek mintha nem tudták volna eldönteni, hogy hova helyezzék a hangsúlyokat. A személyes bosszú és az ahhoz kapcsolódó bűnügyi vonal, a body-mod kultúra és a plasztikbabák epizódjai, valamint az ezeket szakadtas hálóként körbeölelő szerelmi foszlány mellérendelt viszonyban követik egymást, egyik sem kerül igazán kibontásra.

Ennek a homogenitásnak köszönhetően ugyan váratlanul lehet elvarrni a szálakat – és ezt a nővérek korukat meghazudtoló érettséggel ki is használják – a Mary és a nightclub tulaja között lassan, lappangva érlelődő érzelmi valami azonban talán többet érdemelt volna. Billy Barker (Antonio Cupo) szadista figurája alig észlelhető fokozatokon keresztül habarodik a kevéssé erkölcsös keresletre vetemedő egyetemi hallgatóból egy radikális ellenkultusz bőrszerkós-csontfűrészes papnőjévé avanzsáló Marybe, aki teljesen esetlegesen, ad-hoc viszonoz, viszonozna. Mintha ő sem tudná, hogy a nagy kérdésre (Kötődsz valakihez?) adott válaszát (Nem.) hazudja vagy reméli? A Soska ikrek ilyennek látják vagy ilyennek akarják láttatni a Nőt? Esetleg tényleg ilyen? Ki tudja.

Ahogy azt is lehetetlen megmondani egy – illetve kettő – harminc éves perszónáról, hogy mit kezd majd kiteljesedve a patriarkális hatalom egyik leghatékonyabb eszközével, a mozival, hogy pironkodva kasztrál (Marry Harron), hátracsapott baseball-sapkában szkanderozza le a legmokányabb legényeket (Kathryn Bigelow), vagy megmarad nőnek, szolidan és érzékenyen (Claire Denis), esetleg kevésbé szolidan, még a nőket is megrémítő érzékenységgel (Catherine Breillat)? Az American Mary mintha arról tanúskodna, hogy Jen és Sylvia inkább az utóbbit választaná. Ők bármit is nyilatkozzanak, mi egyre jobban várjuk ennek a folyamatnak a legközelebbi stációját.