Mikor lenne időszerűbb fürkésző pillantást vetni az amerikai függetlenfilm múltjára és jelenére, ha nem azokon a szép tavaszi napokon, amikor épp Paul Thomas Anderson és Harmony Korine új filmje pereg a magyar mozik vásznain!? Ennek megfelelően a jubileumi Prizmában Wes Anderson Holdfény királyságának okostojásai és P. T. Anderson apai útmutatásra szoruló ösztönlényei kíséretében vonulnak fel a 60-as évek motoros bandái, akiket maga a hetyke bajszos trashpápa, John Waters követ, egyenesen a börtön falai közé, hogy terápiás célzattal elbeszélgessen a rabokkal a Rózsaszín flamingókról... A dadaista poptrash kortárs mestere, Harmony Korine abszurd egyperceseiben a tétova tinilelkek tragédiáit tetézve azonban egy sokkal kisebb testű, féltve őrzött kismadár repül bele a ventilátorba, amely incidens már-már a felszabadult szenny- és vérkarneváljairól elhíresült Lloyd Kaufman vezette Troma-stúdió olcsó, de garantáltan hatásos filmjeibe kívánkozik. Ha ezek után is még fel kell hívni a figyelmet (egyértelműen fel kell) az avantgárd érzékenység megkerülhetetlen fontosságára, akkor Gus Van Sant korai filmjei erre kiváló terepként szolgálnak. A főtémát elhagyva a lapszám zárásaként a Varió-rovatban Jan Švankmajer animációinak, illetve Kocsis Ágnes Pál Adriennjének szokatlan testképei kerülnek körültekintő és alapos elemzésre.

2005-ben az American Film Institute életműdíjjal jutalmazta meg George Lucast (tehát közvetlen az új SW-trilógia befejezése után - jobb, ha ebbe most nem megyünk bele), és az ünnepség nyitóbeszédét pont William Shatner mondhatta el. Merednek is a szemek rendesen, mikor színpadra lép (Mark Hammill arcán a "what the fuck" tökéletes mimikai leképezése). Shatner természetesen csúcsminőségű trollkodással indított ("Star Trek changed everything"), aztán azzal is folytatta ("It's George, isn't it?"), majd táncolt, és énekelt Lucasnak (már ha ezt éneklésnek lehet nevezni), mielőtt a rohamosztagosok kivitték a vállukon.

Avenging Spider-Man #18

Történet: Christopher Yost
Rajz: Marco Checchetto
Marvel Comics

Bár ennek a sorozatnak már kijött egy újabb része is, erről mindenképpen meg akartam emlékezni, mert nagyszerű példája annak, hogy mit tud kezdeni egy jó író (Yost általában – nem mindig, de általában – ebbe a kategóriába esik) egy szokatlan alapötlettel. Merthogy az meglehetősen szokatlan, hogy Pókember testében jelenleg, az Amazing Spider-Man 700 óta Doctor Octopus lakik. És az ennek közvetlen hatásairól szóló, szenzációsan jó Superior Spider-Man mellett az efféle képregények miatt bízom benne, hogy ez az új status quo még hosszú ideig fennmarad. Az Avenging SM 18-ban egy Doctor Octopus/Thor team upot élvezhetünk, ami a tavalyi The Ends of the Earth folytatása, utózöngéje – abban Thor Föld körüli pályára lőtte az élő elektromosságot, Electrót, aki most visszatér, és minden áron bosszút akar állni a mennydörgés istenén. Az sem érdekli, ha közben ő maga is otthagyja a fogát – az sem, ha egész New York is. A comic lényege persze nem annyira maga a csata, hanem az abba belépő Pókember és Thor interakciója. Dock Ock jelenlegi státuszának nagy előnye, hogy az írók olyan szituációkkal zsonglőrködhetnek, amilyenek minden más esetben elképzelhetetlenek lennének. Yost tökéletesen írja Ockot, az alapvetően jót akaró, de arrogáns, egoista, megalomán antihőst, aki olyasvalakivel kénytelen együtt dolgozni, aki még nála is arrogánsabbnak tűnik: Thor röhögve söpri le magáról az Electro jelentette fenyegetést, legalábbis amíg az az A.I.M. machinációinak hála szert nem tesz akkora hatalomra, amivel elpusztíthatná. És ügyesen játssza ki Ock szemszögét, ahogy felháborodik Thor arroganciáján, aztán döbbenten áll gyakorlatias hősiessége előtt, és végül egyfajta fura tisztelettel – már amennyire ő egyáltalán képes ilyesmire – kénytelen viseltetni iránta. Egyébként az akciók is lendületesek, Checchetto képei meg szépek, de ezt a képregényt a tökéletes karakterdinamika viszi el. A pókbőrbe bújt Ockot még sok Marvel-hőssel össze lehetne hozni, az efféle inkonvencionális interakciókban rengeteg a potenciál.
(Rusznyák Csaba)

Csontig lerágott és unalomig agyonhasznált klisé az amnézia, azt hiszem, ebben mindenki egyetért. Ha egy író a főhősén keresztül akarja bevezetni az olvasót az általa teremtett világba, vagy rejtélyes helyzetbe, az amnézia ötlete úgy veti magát elé, mint atomstréber diák feleltetéskor. De miért is ne tenné, az amnézia teljesen kézenfekvő, hiszen a főhőssel együtt az olvasó is botladozik a mű saját rendszerében, vele csodálkozva rá minden új húzásra. Jonathan Lethem Amerikai amnézia című regényében ellövi ezt a klisét, de úgy, ahogyan soha senki más nem tette előtte: minden egyes ember amnéziás lesz a Földön. És hogy az elfelejtősdi nem csupán ürügyként funkcionál, hanem egy kerek egészet alkotó háttérré áll össze, amiben értetlenül haladunk oldalról oldalra, ám mégis élvezzük, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy műve sikert aratott az olvasók és a kritikusok körében egyaránt.

Rögtön hozzá kell tennem, ez a siker nem köszönhető egyöntetűen mindenkinek, az Amerikai amnézia megosztó alkotás. Kapaszkodó híján az olvasó is sötétben tapogatózik, amikor pedig végre-valahára úgy érezzük, biztos talajt fogtunk, az író újból borítja az egészet, és megint evickélhetünk a gondolati légüres térben, amíg helyreállítjuk a szellemi gravitációt. Ezt a jelenséget pedig átérezzük párszor, míg a végére nem érünk, Lethem kifacsart, ám remek ötletei gondoskodni fognak róla. Elég ködösen fogalmaztam én is, ideje lerántani a lepel egy részét, lássuk, mi folyik Jonathan Lethem amnézia sújtotta Amerikájában.

A sajtóban a Murder Inc. névre keresztelt alvilági szervezet az 1930-as években lényegében végiggyilkolászta fél Amerikát, a maffiától és egyéb bűnbandáktól kapott megbízások alapján (áldozataik számát a legóvatosabb becslések is 300-400-ra teszik, a merészebbek 1000 körüli számban gondolkodnak). A pénz ellenében, így látszólag motiváció nélkül végrehajtott gyilkosságok 1940-ben lepleződtek le, amikor egyik tagjukat elcsípte a rendőrség, és a villamosszék nem bizonyult neki elég szimpatikusnak ahhoz, hogy tartsa a száját. A Murder Inc. vezető tagjainak tárgyalása és elítélése által váltak először széles körben nyilvánossá az amerikai szervezett bűnözés méretei és metódusai, köztük a bérgyilkosság, és az olyan hozzá kapcsolódó kódnevek is, mint a „hit” és a „contract”.

Egy évtizeddel később a közvélemény érdeklődése a szervezett bűnözés iránt még mindig növekvőben volt (köszönhetően egy akkori szenátusi vizsgálatnak, ami újra elővette a Murder Inc.-et is), és ekkor készült el a fenti eseményeket alapul vevő, de összességében fiktív történetet elmesélő The Enforcer (1951), amiben Humprhey Bogart egymaga porolja le a villamosszéket az egész bandának.

Szokás szerint lélegzetelállítóan jól összerakott Zack Synder-trailer. Ha végre a film csak fele olyan jól lesz, mint azt ez a három perc sugallja... hohó! Egyébként Az előzetes alatt már Hans Zimmer pulzáló, heroikus, monumentális zenéje szól.

Itt az új, teljes, szuperhipercsillivilli Star Trek előzetes, az eddigieknél jóval több történetelemmel, és a tanulsággal, hogy igenis a méret a lényeg - legalábbis Cumberbatch-nek akkora bazinagy űrhajója van, hogy Kirkék már csak a látványától veszik elő maguknak az ásókat. (Tudom, hogy senkit nem érdekel, ezért inkább fel se hozom, hogy bármilyen faszán néz ki, semmi star trekes nincs benne - hopp, felhoztam, bocs.)