Kalapokat lehet a magasba dobni és vérmérséklettől függően megvárni míg leesnek vagy még a levegőben szitává lőni őket, ugyanis új sorozat indul a Geekblogon. Heti rendszerességgel fog egy maréknyi westernfilm bemutatásra kerülni, egy meghatározott tematika szerint összeválogatva. Az első két részben Giuliano Gemma korai spagettiwesternjei kerülnek a nagyító lencséje alá. Az utolsókat rugó ünnepekről sem feledkezem meg - Karácsony is szóba fog kerülni a cikkben!

 Azoknak, akik esetleg még sosem hallották volna ezt a nevet, következzék egy gyorstalpaló: Giuliano Gemma kaszkadőrként kezdte a pályáját, majd sportos alkata miatt fizikálisan megterhelő mellékszerepekben tűnt fel szandáleposzokban. Atletikus adottságait később is kihasználta, minden veszélyes kunsztot maga hajtott végre, sosem helyettesítette kaszkadőr. Az idők során védjegyévé vált kisfiús mosolya, legalább olyan fehéren és vakítóan ragyogott, mint Burt Lancasterré. Tizenhét változó minőségű spagettiwesternben játszott, ezzel a műfaj emblematikus alakjává nőtte ki magát. A hatvanas években, Franco Nero mellett ő volt a spagetti-univerzum legnagyobb olasz származású sztárja, neve kígyózó sorokat jelentett a pénztáraknál. A cikkben tárgyalt 1965-ös keltezésű filmjei hatalmas kasszasikerek voltak Olaszországban, abban az évben csak a Pár dollárral többért termelt nagyobb profitot. Fontos megjegyezni, hogy Giuliano Gemma, eltérően a többségtől, nem Clint Eastwood eszköztelen színészi játékát kopírozta le, hanem egy saját imázst próbált kialakítani. Ha Eastwood egy kandallón alvást színlelő macska, aki közben mind az öt érzékével megfeszül, akkor Gemma egy mindent körbeszaglászó, minden sarokba bekukkantó, örökmozgó kölyökkutya.

Ti West nevét jegyezzük meg: igaz, hogy a filmográfiájában eddig van egy-két, a minőség szempontjából megkérdőjelezhető film (pl. Cabin Fever 2 - bár ha belegondolunk,  egy Eli Roth horrornál csak jobbat lehet csinálni, úgyhogy igazság szerint a srác fórral indult), a The House of the Devil formailag olyannyira magabiztos, sőt eltökélt, hogy le a kalappal a fiatal rendező előtt.

Alexandro Jodorowsky neve már Magyarországon sem teljesen ismeretlen. Az orosz zsidó családból származó, chilei születésû mexikói filmrendezõ a hetvenes évek második felétõl kezdve a legendás békaevõ rajzolóval, Moebiussal (aki Az idõ urai, a legjobb magyar animációs film karakter- és háttértanulmányait készítette) társulva hajtotta képregényszerzõi pályafutását. Bár a Fábulas Panicas címmel hetente publikált sorozatot annak idején õ maga rajzolta, a Moebiussal közös köteteket már csak íróként jegyzi. (A sok szöveg ne riassza el azokat, akik számára ismeretlen a francia nyelv, a történetek tökéletesen érthetõek a képek alapján.)

Nem zombifilm. Vagyis nem egészen. A trailerből az alapvetés nyilvánvaló: gengszterek bennrekednek valami lepattant toronyházban, és emberevő szörnyek csapata támadja meg őket. A francia Démonok talán? Én csak a Rec 2-re vágyom, mert annak ellenére, hogy valami hihetetlen módon unom már a zombikat, a Rec szenzációsan felfrissítette a formulát. De ez nem a Rec. Ez a Le Horde.

Gördülő kungfu (Wheels On Meals) Hongkong, 1983

Mindenki szereti Jackie Chan-t, ugye? (Aki azt válaszolta hogy nem, menjen ki, nézze meg nem vagyok-e odakint…) A fazonnak akkora szíve, olyan a lelkesedése, olyan hévvel veti bele magát a filmkészítésbe, hogy le a kalappal – és mindezt műveli több mint harminc éve. Soha nem volt más célja, mint teljes erőbedobással a közönségét szórakoztatni. Szép.

Frank Costello komor ember. Sosem mosolyog. Nincs is oka rá. Életében először teszi be a lábát Macaóra, most is csupán azért, mert megtörtént a legszörnyűbb tragédia, ami egy apát csak érhet: az unokáit és a vejét kivégezte, a lányát pedig örökre megnyomorította három ismeretlen férfi.

Fizetniük kell.

Az igazi geek nem csak rajongani tud egészségtelen mértékben, de ha azt látja, hogy épp tönkreteszik kedvenc trilógiáját, akkor nagyon, úgy értem: nagyon morcos lesz, és darabokra szedi a kultuszt meggyalázó filmet. Mivel nem vagyok Star Wars-fan, átélni nem, csak elképzelni tudom, mekkora traumát okozott egyeseknek a Baljós árnyak bemutatója. Egy bizonyos Mike-nak például akkorát, hogy egy 70 perces (!) videóesszét készített, amiben részletesen kifejti, miért is számít ez az izé a Star Wars-fanok arcon köpésének. Amitől ez az egész még egy kívülállónak (mint mondjuk nekem) is baromi szórakoztató, az Mike stílusa: viccesen monoton hangon darálja végig az egészet, kegyetlenül szarkasztikus humorral, és rengeteg filmrészlettel, montázzsal, képpel, néha teljesen elkalandozva a tárgytól. Olyan az egész, mintha egy improvizatív gondolatfolyam lenne, de közben nagyon is átgondolt szerkezete van. Az alábbi részletben például azt bizonyítja be igen-igen meggyőzően, hogy a Baljós árnyak leginkább a karakterek miatt lett olyan, amilyen. (A folytatásokat is a YouTube-on tessék keresni, a későbbiekben maga az alkotó is felbukkan, és kiderül, hogy egy igazi gyógykezelésre szoruló pszichopata.)