Alexandro Jodorowsky neve már Magyarországon sem teljesen ismeretlen. Az orosz zsidó családból származó, chilei születésû mexikói filmrendezõ a hetvenes évek második felétõl kezdve a legendás békaevõ rajzolóval, Moebiussal (aki Az idõ urai, a legjobb magyar animációs film karakter- és háttértanulmányait készítette) társulva hajtotta képregényszerzõi pályafutását. Bár a Fábulas Panicas címmel hetente publikált sorozatot annak idején õ maga rajzolta, a Moebiussal közös köteteket már csak íróként jegyzi. (A sok szöveg ne riassza el azokat, akik számára ismeretlen a francia nyelv, a történetek tökéletesen érthetõek a képek alapján.)

Jodorowsky képregény-univerzumát furcsa lények népesítik be: mechanikus bogarak, óriási patkányokon lovagoló hercegnõk, intelligens, beszélõ madarak, titkos szekták és emberáldozatok. A fantasztikum mellett mûveit áthatja az õsi kultúrák emléke, azok szakralitása. Nincs ez másként 1969-es filmjében, a 400 ezer dollár költségvetésû El Topo (A vakond)-ban sem, annak ellenére, hogy a film, elsõ látásra, csak egyetlen spagetti-western másolatnak tûnik a sok közül.

Fekete ruhás férfi, El Topo (Jodorowsky), lovagol a sivatagban, feje felett esernyõt, ölében pedig egy meztelen gyermeket (Brontis Jodorowsky, a rendezõ kisfia) tart. Mikor megpihennek egy magányos facölöpnél , El Topo átad fiának egy játékmacit és utasítja, hogy temesse el az édesanyja fényképével együtt. A srácnak ez a hetedik születésnapja: férfivá érett.

Ünneplésre nincs idõ. Tovább kell lovagolniuk a közeli kisvárosba.

Az utcákon halottak százai; annyi a vér, hogy a homok okkervörösbe játszik, az egyik épület pedig tele akasztott emberekkel. A sûrû csendet csak ludak gágogása és mantraszerû dudaszó töri meg. A banditák, akik ezt a szörnyûséget mûvelték, nem messze pihennek. Egyikük nõi csizmát nyalogat önfeledten, társa pedig arra használja a kardját, hogy banánt hámozzon vele. Végletes erõszak, majd Monty Python-szerû humor: alig kezdõdött el a film, a nézõ máris tanácstalanul kapkodja a fejét. Bunuel - fõleg a harmincas években - nagy mestere volt a nagyérdemû efféle provokálásának. Jodorowsky mûvei azonban nem közvetlenül a szürrealizmusból táplálkoznak: gyökereit a hatvanas évek francia színházi avantgarde mozgalmában kell keresnünk, amelynek maga a mexikói auteur is fontos résztvevõje volt.

Az akkor harmincas éveiben járó Jodorowsky Antonin Artaud The theater and its double címû munkájának nyomán dolgozta ki saját, "Pánik-esztétiká"-nak nevezett módszerét, amelynek célja az emberek életének közvetlen módon való megváltoztatása és amelyben humorral társítja a szörnyûséges jeleneteket. Egy 1965-ös bemutatóján például a több kilónyi felhasznált festéken kívül nagy szerephez jutottak a piacon vásárolt állati belsõségek is. De Jodorowsky itt nem állt meg, élõ ludak nyakát vágta el, megkorbácsolta önmagát, majd tökig véresen táncra penderült a színpadon, kezében egy levágott macskafejjel, hogy aztán a darab végén minden színpadi kelléket a közönség nyakába zúdítson.

A nézõket azonban nem lehetett a végtelenségig ugyanazzal sokkolni, hiszen ami a hatvanas években megbotránkoztató volt, az a hetvenes évek disznóbelezõs Ozzy Osborne-koncertjein már nézõcsalogató látványossággá vált - hogy ilyesmire ma is fizetõképes kereslet van, azt bizonyítja Marylin Manson és számos rajongója. Ennek ellenére, a színház kifulladásától, de legfõképpen a mexikói cenzúrától tartó és ezért egyre inkább a filmhez forduló Jodorowsky El Topo-jában a provokáció már nem cél, hanem mindössze egy a rendelkezésre álló eszközök közül. Filmje leginkább vallásos mûalkotásként definiálható, fõhõse magának a szentségnek a lényegét kutatja - azonban a megvilágosodáshoz vezetõ út vértengeren keresztül vezet. Bár bibliai utalások tömkelege keveredik zen buddhista és taoista tanokkal ("Kedvenc könyveim szintézise" - jellemezte filmjét késõbb Jodorowsky), valamint pogány rítusokkal, mégis: semmi sem áll távolabb az El Topo-tól, mint hogy egyszerû vallásleképezés legyen. Nem csak az ábrázolt erõszak, a semmi máshoz nem hasonlítható látomásos képek vagy a filmbeli társadalomkritika miatt, de azért is, mert nemhogy egyetlen konkrét vallást sem magasztal az egekig, de keményen el is ítéli a vak, kritika nélküli hitet.

El Topo elõször mint übermensch jelenik meg a vásznon, sõt, "Isten vagyok"- mondja a film egyik jelenetében. A banditákkal való könyörtelen leszámolás után két nõ kezdi el követi õt, át a sivatagon - mint Jézust tanítványai. El Topo a Halál Négy Mestere, négy legyõzhetetlen pisztolyhõs nyomát kutatja, természetesen azért, hogy végezzen velük - istenné válásának stációi õk. Mikor a csapat megszomjazik, a férfi fegyverével vizet fakaszt egy fallosz-alakú - "Nem túl hosszú, a makkja viszont méretes. Ilyen vagyok és ilyen ez a szikla." (idézet Jodorowsky forgatókönyvébõl) - kõbõl, csak hogy rögtön utána mind a két nõt magáévá tegye. Ám hiába pusztítja el a Mestereket, két követõje kijátssza õt, és kezét lábát keresztüllõve magára hagyják a perzselõ napon. Meghal, és mégsem: a társadalomból elüldözött nyomorékok csapata talál rá, akik földalatti barlangjukba cipelik, és ott visszaápolják az életbe.

A film második részének kezdetén El Topót kopaszra borotválva, lótuszülésben látjuk viszont. Miután húsz évet töltött a civilizációtól elzárva, a barlang mélyén (amelynek bejárata idõközben beomlott), csupa rokkant és torzszülött ember között, elhatározza, hogy alagutat fúr a szerencsétleneknek. Az elsõ útjukba akadó városban kaotikus állapotok uralkodnak. Ebben a vadnyugati Szodomában mindennapos, és nagy divatnak örvend a feketék megalázása és meglincselése. A templomban orosz rulettet játszanak és a hagyományos kereszt helyett a szabadkõmûvesek jelképe - piramis, hatalmas figyelõ szemmel a közepén - a legfõbb szimbólum (megtalálható az amerikai egydollároson is). Így nem csoda, hogy a városba óvatos lassúsággal bebicegõ nyomorékokat a lakosság egy perc alatt halomra lövi. El Topo bosszúja rettenetes, de mikor bevégeztetik, megint csak egyedül marad.

Dali, Bunuel és Tod Browning ("Freaks") hatása egyértelmû Jodorowsky mestermûvében, az El Topo mégsem hommage, hanem eredeti, kompromisszumoktól mentes mûalkotás, amely Jodorowskyt a valóságban is egyfajta szentté avatta. A Penthouse riportere a rendezõvel készített 1980-as interjúja során feljegyezte, hogy beszélgetésük közben odajött hozzájuk egy férfi, aki leborult Jodorowsky elõtt. "Nyugalom. Velem ez minden nap megtörténik." mondta késõbb a mûvész a zavarban lévõ tudósítónak.