Jut erre az évre is egy Télapós-horror (aki esetleg lemaradt volna: a "műfaj" jeles képviselőiről már megemlékeztünk korábban, itt és itt), ezúttal finn gyártásban. Jalmari Helander saját rövid sztoriját gyúrta át nagyjátékfilmmé, kábé 2 millió euróból. Jól néz ki.

„Dobogó kövek? Az meg mi a túró?” A forgalmazók, a kritikusok és a többi érintett nagyjából így reagálhatott pár hónapja, amikor megjelent egy új cím az októberi bemutatók között. Magyar film ugyanis a legritkábban esetben manifesztálódik csak úgy, spontán a mozikban: először az illetékes pénzosztó szerveknél lehet találkozni a projekt nevével, majd a Filmszemlén, ha a támogatás megítélése után sikerül leforgatni. A bemutatót még ez sem garantálja: ahhoz előbb forgalmazót kell találni, így mire moziba jut – sokszor egy-másfél évvel a Filmszemlés premier után – már a lőtéri kutya se nagyon kíváncsi rá. A Dobogó kövekről nem véletlenül nem tudott a szakma: állami támogatás, sőt szponzori és kereskedelmi tévés pénzek nélkül készült.

Mindig van lejjebb. Amikor a Marvel, a fiatal közönség igényeire hivatkozva eltörölte Peter Parker és Mary Jane házasságát a 2007-es One More Day című sztoriban, a rajongók és a kritikusok egyaránt felháborodással reagáltak a múlt, a kontinuitás, és nem utolsósorban, a szeretett karakterek lábbal tiprására. Kevesen sejtették akkor, hogy ez még csak a kezdet volt. Az azóta eltelt három évben írók hada igyekezett beállítani egy régi-új status quo-t a hálószövő életében, de a próbálkozások egymás után dőltek dugába, unalmas új szereplőket, erőltetett történeteket, és egy lejtőn egyre nagyobb sebességgel csúszó képregényt eredményezve. Szerencsétlen pók évek óta vergődik abban a kesze-kusza hálóban, amit a Marvel szőtt köré, és lassan kiveszik belőle minden, amiért annak idején az amerikai popkultúra egyik legnagyobb ikonjává vált. Ássunk a dolgok mélyére, azaz lássuk a Marvelnek a Pókemberrel kapcsolatos „Mit is kúrtunk el?” listáját. Nem lesz rövid.

Halloween már itt kaparja az ajtót, úgyhogy ebben a hátralévő egy hétben még horror-orientáltabbak leszünk a szokásosnál is. A vasárnapi ebéd desszertjeként íme Romero über-szuper-klasszikusának eredeti előzetese: nekünk, zöldfülű rajongóknak manapság fogalmunk sem lehet róla, micsoda jelentőséggel bírt ez a film 42 évvel ezelőtt, mozikba kerülésének idején, és micsoda ügyességgel harapta el az idők szavát. Amellett, hogy Vietnámi háború-allegória és a középosztály a hatvanas évek káoszára adott reakciójának metaforája, nos, emellett, egész egyszerűen, szenzációs, műfajteremtő horrorfilm is. 

A cikk első változata a megboldogult Sokk Magazinban jelent meg, szerzője pedig a nagytudású "Deliria". Ez a felturbózott, átírt, ápdételt verzió.

Nyugaton a Shaw Brothers főleg kung fu és kardforgató filmjeiről ismert, pedig más műfajokban is végigremekelték működésük majd három, 1958-tól 1985-ig tartó évtizedét. Az exploitation (szex vagy horror, esetleg szexhorror!) a hetvenes években vált az erősségükké, olyannyira, hogy az efféle filmjeik bevétele sokszor nagyobb volt, mint a nagyköltségvetésű harcművészeti alkotásaiké.

Na, most biztos sokan felszisszentek: „Nebassz, mit keres a Geekzen a mozi premierhez időzítve a tavalyi Oscar-díjas argentin film kritikája? Már ezek is a szavazat maximalizálásra játszanak?" Higgadjatok le, erről szó sincs, Wostry Generális a tanúm rá, hogy hónapokkal ezelőtt jeleztem, ezzel a filmmel fogom megtörni önként vállalt geek-száműzetésem. Mert gyerekek, ez a film...! Nem tudom, hányszor voltatok idén moziban, meg azt se, hányszor készültök még, de hogy ennél jobbat nem nagyon fogtok idén vásznon látni, abban biztos vagyok.

Kevés ennél találóbb cím létezik a filmtörténetben. Jules Dassin éjfekete film noirjának fináléja olyan sokkoló, nyers erőszakorgiát kínál, amihez hasonlót a mozibajáró közönség soha korábban nem láthatott (1947-et írtunk), és nem látott később sem, amíg be nem mutatták Sam Peckinpah Vad bandáját bő 20 évvel később. A korszak börtöndrámáinak legjobbikában Burt Lancaster (mindössze második filmszerepében) próbál kitörni a rácsok mögül, ahol a rabok életét egy szadista, kegyetlen börtönőr keseríti, és a film kezdeti szentimentalizmusát és látszólagos politikai állásfoglalását úgy pusztítják el az elemi és sötét emberi érzelmektől fűtött börtönlázadás brutális képei, mint a foglyok testét a Gatling-ágyúk forró ólomköpetei.