Na, most biztos sokan felszisszentek: „Nebassz, mit keres a Geekzen a mozi premierhez időzítve a tavalyi Oscar-díjas argentin film kritikája? Már ezek is a szavazat maximalizálásra játszanak?" Higgadjatok le, erről szó sincs, Wostry Generális a tanúm rá, hogy hónapokkal ezelőtt jeleztem, ezzel a filmmel fogom megtörni önként vállalt geek-száműzetésem. Mert gyerekek, ez a film...! Nem tudom, hányszor voltatok idén moziban, meg azt se, hányszor készültök még, de hogy ennél jobbat nem nagyon fogtok idén vásznon látni, abban biztos vagyok.

Nem akarok spoilerkedni, úgyhogy szűk szavú leszek a törénet ismeretésével: Benjamin Esposito az ügyészség nyugalmazott nyomozója, magányos, megkeseredett emberként éli napjait. Egy nap úgy dönt, könyvet ír egy évtizedekkel ezelőtti, máig megnyugtatóan le nem zárt erőszak, és gyilkossági ügyről. A könyv írása közben bontakozik ki szemünk láttára az ügy megszállottjává vált Esposito, valamint az ügy többi érintettjének kisodródott élete.

Éles szemű filmszakos olvasóink most felkiálthatnak, hogy a premissza kísértetiesen hasonlít David Fincher Zodiákus-ára, és tulajdonképpen igazuk is van: a The Secret in Their Eyes első látásra valóban olyan mintha a Zodiac-ot olyan, ember rendezte volna, akinek nem csak szeme, de történetesen szíve is van a rendezéshez. Az urat Juan Jose Campanellá-nak hívják, és hogy hogyan tudott egy gyakorlatilag tök ismeretlen rendező ilyen természetes magabiztossággal levezényelni egy ehhez fogható, egyszerre epikus és gazdagon részletezett mozit, az több mint rejtélyes.

A mozi összetett szerkezete tökéletesen működik, Campanella hibátlanul váltogatja az idősíkokat, és nagyvonalúan tartja egyben a huszonöt évet átszelő cselekmény szálait. A több mint két órás játékidő egyetlen megbicsaklás nélkül telik, áthatja valami a szó legnemesebb értelmében vett klasszikus történetmondó attitűdből. Campanella képes arra, hogy szavak nélkül elsöprő erővel mutassa be a legkülönbözőbb érzelmeket, a vágytól a kiszolgáltatottságig, a gyűlölettől a lemondásig. Ilyen filmeket manapság már nem nagyon szoktak készíteni. És akkor nem beszéltünk még a káprázatos set piece-ekről, mint az a közel öt perces, vágás nélküli jelenet egy foci stadionban, amelynek megalkotása az utómunkákkal együtt állítólag közel egy évet vett igénybe, vagy arról a néma, liftbeli két percről, amit nem egykönnyen felejt el senki, aki látta.

Ami miatt igazán emlékezetes ez a film, az a rengeteg apró meglepetés, amit gondosan elrejtettek nekünk benne a készítők; sosem tudhatjuk hogy mely apró elem fog a későbbiekben egy vérfagyasztó vagy éppen egy varázslatos fordulatot hozni: lehet, hogy egy öreg, hibás írógép, talán néhány felborított családi fénykép, esetleg egy hol nyitva hagyott, hol bezárt irodaajtó.

A színészek egytől egyig remekek, élükön Ricardo Darín-nal. Ő a két lábon járó argentin filmgyártás, és akkora király, hogy már csak az Aura miatt megszavaznánk neki egy oltárt a Geekz képzeletbeli szerkesztőségében . Ellenállhatatlan a főnökasszony szerepében tündöklő Soledad Villamil, a tejfölt azonban Benjamin piás, de éles eszű segédjének szerepében az alapvetően komikusként ismert Guillermo Francella viszi el. Kétségtelen, hogy ő az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb és legemlékezetesebb comic relief-je.

A Szemekbe zárt titok amellett, hogy egy nyomozás izgalmas krónikája, kiméletlenül vázolja fel az elnyomó hatalom jellemrajzát, keresetlenül pontosan mesél a szeretett személy elvesztése utáni kilátástalanságról és lenyűgöző mint az elhallgatott szerelem fájdalmasan szép meséje is.