Mindig van lejjebb. Amikor a Marvel, a fiatal közönség igényeire hivatkozva eltörölte Peter Parker és Mary Jane házasságát a 2007-es One More Day című sztoriban, a rajongók és a kritikusok egyaránt felháborodással reagáltak a múlt, a kontinuitás, és nem utolsósorban, a szeretett karakterek lábbal tiprására. Kevesen sejtették akkor, hogy ez még csak a kezdet volt. Az azóta eltelt három évben írók hada igyekezett beállítani egy régi-új status quo-t a hálószövő életében, de a próbálkozások egymás után dőltek dugába, unalmas új szereplőket, erőltetett történeteket, és egy lejtőn egyre nagyobb sebességgel csúszó képregényt eredményezve. Szerencsétlen pók évek óta vergődik abban a kesze-kusza hálóban, amit a Marvel szőtt köré, és lassan kiveszik belőle minden, amiért annak idején az amerikai popkultúra egyik legnagyobb ikonjává vált. Ássunk a dolgok mélyére, azaz lássuk a Marvelnek a Pókemberrel kapcsolatos „Mit is kúrtunk el?” listáját. Nem lesz rövid.

A kiadói tulajdonban lévő ongoing képregényeknek nyilvánvalóan megvan a maguk rákfenéje: sok-sok író és rajzoló sokféleképpen tesz hozzá a szereplők sorsának alakulásához, és nyilvánvaló, hogy évtizedek alatt legalább annyi borzalmas történet születik, mint élvezetes. De általában több. Mint minden másnak, a Pókembernek is megvoltak a maga hullámvölgyei – a leghírhedtebb és legfájdalmasabb az 1994-es Clone Saga, amelynek karakter-, értelem-, hangulat- és mítoszromboló erejét legfeljebb egy külön cikkben lehetne csak kifejteni. És még az is eltörpül a már említett One More Day mellett, ami a gyökere mindannak a rossznak, amitől a sorozat a mai napig szenved. J.M. Straczynski és Joe Quesada sztorijában Peter alkut kötött Mephistóval, hogy megmentse May nénit, aki egy unokaöccsének szánt golyótól haldoklott. Mephisto az öreglány életéért cserébe belenyúlt a múltba, és meg nem történtté tette Peter és Mary Jane házasságát. A sztori mögött régóta érő szerkesztői döntések álltak: Quesada úgy érezte, hogy a nős, felnőtt, érett, dolgozó, egyszóval: megállapodott Peter Parkerrel már nem képesek kellően azonosulni a tinédzserek, akik pedig a sorozat fő célcsoportját jelentik. Így aztán egy varázsütéssel facérrá tették a hálószövőt.

Ezzel annyi probléma van, hogy felsorolni is nehéz. Először is, egy hős, sőt, egy szuperhős, méghozzá az összes közül az egyik legnemesebb, legidealisztikusabb és legtisztább, alkut köt az ördöggel (illetve „csak” egy démonnal), alapvetően önző érdekből. Másodszor, ebben egy olyan karakternek van szerepe (Mephisto), akinek többnyire semmi köze Pókemberhez, és szó szerint a semmiből tűnik fel, hogy megoldást kínáljon a hálószövő dilemmájára. Harmadszor, egy olyan sorozatban, ami attól vált milliók kedvencévé, hogy pl. a milliárdos Batmannal és a tökéletes Supermannel ellentétben egy hétköznapi problémákkal, és normál, az olvasó számára is könnyen átélhető emberi kapcsolatokkal küszködő hőst kínált, a koncepciótól alapvetően idegen mágiával oldanak meg egy vélt problémát. Negyedszer, szándékosan a természetes fejlődés útjába állnak, és visszavetik a sorozatot egy évtizedekkel korábbi állapotba. És persze: belekontárkodnak vele több, mint 20 év kontinuitásába. A főhős szempontjából tehát karakteridegen, a történetmesélést illetően deus ex machina, a kontinuitást nézve visszalépő, a sorozat egészét tekintve alapvető irányelveknek ellentmondó húzásról van szó. Nehéz rosszabb kombinációt elképzelni.

Mivel létezik az Ultimate Univerzum, ahol Pókemer még mindig középiskolás, és mivel létezik a kisebbeknek szóló Marvel Adventures Spider-Man is, a „legyen Pókember ismét fiatalosabb” igény eleve okafogyott. De ha már meg kell szabadítani a szerencsétlen pacákot a feleségétől, akkor legalább csinálták volna „szabályosan”: mondjuk válással. Ja, hogy elvált karakterrel még kevésbé tudnak azonosulni az olvasók, mint egy házassal? Lehet. De az legalább egy mérföldkő lett volna, ahogy maga a házasság is mérföldkő volt annak idején (ezt a hasonló kaliberű karakterek közt azóta is csak Supermannel lépték meg, és vele is csak sok-sok évvel később). Új lehetőségeket, új távlatokat, új ötleteket, új történeteket hozott volna magával. De nem mertek kockáztatni, inkább visszakullogtak a házasság előtti állapotokhoz. Hol van az a Marvel, ami – éppen Pókemberrel kapcsolatban – létre mert hozni egy súlyos bűntudat által vezérelt hőst, később, addig abszolút példátlan módon, meg merte ölni hosszú ideje vele lévő szerelmét (The Night Gwen Stacy Died), és elsőként foglalkozott a drogfüggőséggel (Green Goblin Reborn!), figyelmen kívül hagyva a cenzorok sípolását? Ugyanettől a töketlenségtől bűzlik a One More Day nemrég megjelent „folytatása”, a One Moment in Time is, ami az esküvő meghiúsulásának okait részletezi – egy emocionális, emberi történet helyett kaptunk egy tipikusan szuperhősös kifogásokkal és ürügyekkel felfújt nagy semmit, ami ráadásul belepiszkított Peter és Mary Jane szeretettel és bizalommal teli kapcsolatába is. Persze a Marvel (a DC-hez hasonlóan) fél évszázada ugyanazokból a karakterekből él meg. A mainstream szuperhőscomicban akkor jelent meg utoljára nagy hatású, a popkultúrába magát bebetonozó karakter, amikor Rozsomák 1974-ben nekiesett a zöld óriásnak az Incredible Hulk #180 legvégén (esetleg az 1975-ben megjelent új X-Men csapat többi tagja, és az 1991-ben felbukkant Deadpool sorolható még ide, de ők már inkább csak fenntartásokkal). Nem csoda, hogy a megfelelő utánpótlás hiányában a kiadók igyekeznek mindenáron fenntartani a régi karakterek már bevált, évtizedes attribútumait.

Ilyesmin nem könnyű túltennie magát a képregényrajongónak, de sokan úgy voltunk vele: oké, túl vagyunk a szükséges rosszon, felállították az új status quo-t. Most lássuk, mit kezdenek vele a Brand New Day cím alatt, hátha kisül belőle valami jó. Nos, nem sült. Ahhoz képest, hogy Quesada és agytrösztje mennyire sietett megágyazni az új körülményeknek, látványosan nem tudtak mit kezdeni velük. Csak az több mint egy évbe telt, hogy Peter kínkeservesen kiizzadt újdonsült facérságát felhasználják végre egy randi erejéig, amiből amúgy egyáltalán nem lett semmi. Közben a történetek maguk mit sem változtak volna, ha a főhős még mindig házasságban élt volna Mary Jane-nel. Egyre többen tették fel az „akkor meg mégis mire volt ez jó?” kérdést. Minek erőszakolnak rá a sorozatra egy változást, ha aztán semmit nem kezdenek vele? Leginkább ellenségfronton próbálták felfrissíteni a képregényt, de annak is rossz vége lett – az új gonoszok fantáziátlanok és erőltetettek lettek. Egy újabb ripacskodó Zöld Manó-klón (Menace), egy baleset következtében szörnnyé alakuló drogfüggő, aki átváltozásáért minden ok és értelem nélkül Pókembert okolja (Freak), és egy hidegvérű alvilági vezető (Mister Negative). Bár utóbbiban talán még van is némi fantázia (ő legalább nem repked deszkán, és nem rohangál szörnyarccal, plusz van benne valami gyilkos elegancia is), ezek a gazok, és a Daily Bugle-t átvett, teljesen következetlenül hol áskálódó, aljas gonosznak, hol ripacskodó, komikus mellékzöngének ábrázolt Dexter Bennett semmilyen szempontból nem érhettek elődeik nyomába.

Ezután jött a következő nagyszerű ötlet: ha az új gonoszok nem váltak be, hozzuk vissza a régieket! Ez kétféleképpen történt. Vagy maguk a régi ellenségek tértek vissza, természetesen kivétel nélkül erősebben (Electro), fenyegetőbb külsővel és agresszívabban (Doctor Octopus) vagy maradék humánumukat is levetkőzve, és új, még veszélyesebb képességekre szert téve (Lizard), azaz a trendeknek megfelelően update-elve, vagy a régi ellenségek új, persze gyilkosabb és sötétebb verziói, utódai bukkantak fel (Keselyű, Kraven-kislány). Az eredmény szinte minden esetben bűzlött az izzadságszagtól. A Brand New Day nem hozott semmi újat: csak a régit rutinból, megszokásból felmelegítve, minden koncepció nélkül. Megsínylették a dolgot a mellékszereplők is. May néni, aki halálos sebével az egész házasságeltörlő retconmizéria katalizátora volt, három-négyrészenként bukkan fel egy-két oldal erejéig. Karakterének semmi szerepe, súlya, értelme, láthatóan senki nem tud, és nem is akar mit kezdeni vele, John Jonah Jameson apjával kötött házassága is inkább volt kínos, mint kreatív, és nem látni, hogy bárhová is vezetne. Hagyták volna inkább meghalni. Jameson maga a One More Day óta látványosan elvesztette karakterének minden összetettségét. Míg korábban egy árnyalt figura volt, akiben minden ellenszenves vonása ellenére lehetett becsülni tisztességét és integritását, most (New York polgármestereként) egy kapálózó, rikácsoló paprikajancsi, egy karikatúra, aki egy Stan és Pan rövidben sem menne el komikus antagonistának. Ugyanis rég nem vicces, csak kínos. Még Harry Osborn járt a legjobban, akit az esküvőelimináló akció keretei közt a halálból hoztak vissza – őt egyelőre nem sikerült teljesen elrontani, és belőle, mint közeli barátból, talán még profitál is valamit a főhős karaktere.

A legnagyobb csapást természetesen maga Peter Parker szenvedte el. Egy csaknem fél évszázados karakternek nyilván vannak bizonyos jellemvonásai, amik készpénznek vehetők, amiket nem kell magyarázni. Ilyen Peter hatalmas felelősségtudata. Ahogy a Grim Huntban egy sokadik mellékszerplőnek kell erről prédikációt tartania neki (mintha magától nem tudná), és győzködnie, hogy a hidegvérű gyilkosság rossz dolog (mintha magától nem tudná), az egyrészt az olvasó hülyének nézése, másrészt a figura értékeinek aláásása. Mintha valaki arról tartana hosszú kiselőadást Batmannek, hogy a bűnözés rossz dolog, és ártatlan emberek életébe kerülhet. És nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy az írók nevetségessé tették Pókembert. A Kraven’s First Huntban pl. elpüfölte őt egy szuperképességek nélküli 12 éves kislány, akit később, a Vermin felbukkanásakor a sorsára hagyott, mondván, hogy túl gyenge a harchoz. Ezen mélázzunk el egy kicsit: hősünk hagyná, hogy egy csatornákban élő szörnyeteg szétcincáljon egy kislányt (hogy az a kislány az ellensége, az ugyebár teljesen irreleváns), csak mert úgy érzi, kapott már eleget a pofájára, és fel kell kötnie a nyúlcipőt. Nem. Nem, bazdmeg, nem, nem, és még ezerszer: NEM! Pókemberről beszélünk, egy sziklaszilárd, hajthatatlan hősről, aki azért az, aki, mert egyszer, egy rabló, akit megállíthatott volna, meggyilkolta a nagybátyját. Akkor is ottmaradna harcolni a Verminnel, ha beledöglene. Akkor is, ha a Kraven-csaj előtte levágta volna mindkét lábát. Akkor is, ha végtagok nélkül, a fogsorával kellene harcolnia vele. Akkor is ottmaradna. Ez a lényege a karakternek. Ettől ő Pókember. Ha ezt is elveszik tőle, ha eloldalog egy küzdelem elől, és magára hagy egy áldozatot, csak mert szétrúgták a seggét, és most sajog… akkor az egész karaktert, a maga fél évszázados történetével, az összes moralitásával és tanulságával együtt már lehet is lehúzni a vécén.

És akkor még csak a hálószövő maszkos kalandjairól beszéltünk – a maszk nélküliek legalább ilyen rosszak. Petert mindig is úgy ábrázolták az írók, hogy állandóan követi valami kis balszerencse, ami alkalmankénti esetlenségével párosulva olykor egy lúzer benyomását keltheti a körülötte lévőkben. De a főhős ehhez (a látszathoz) mindig kellő öniróniával állt hozzá, és többek közt ez szolgáltatta a sorozat sajátos humorát. Ilyen alkalmakkor természetesen mindig Peterrel nevettünk, és nem rajta, hiszen alapvetően egy jóvágású, vicces, intelligens és határozott emberként ábrázolták. Ez a One More Day óta megváltozott. Az írók sportot űznek abból, hogy hülyét csináljanak belőle. Nem egy női mellékszereplő határozottan lenézi, furcsának, lúzernek, idiótának találja, szobatársa, Michele Gonzales folyamatosan kigúnyolja, állandó verbális és egyéb formájú megalázásoknak teszi ki. Legutóbb a teljes ruhatárát eladta a tudta nélkül, hogy azzal kompenzálja a késedelmes lakbérfizetést. Merthogy hősünknek természetesen nincs egy vasa sem. Itt álljunk meg egy percre. Házasságot lehet meg nem történtté tenni (sic!), de az időt még a Marvel sem tudja visszafordítani. Peter a legoptimálisabb becslések szerint is minimum 28 éves a jelenlegi történetekben (hivatalos „idővonal” ugyan nincs, de 13-14 év biztosan eltelt azóta, hogy 15 évesen először magára öltötte a pókgúnyát). Nem lehet ugyanolyan szituációkba kényszeríteni, mint tinédzser- vagy egyetemista korában, mert karaktere röhejessé válik. A jelek szerint ezt a Marvelnél nem gondolják így, ezért egy felnőtt embert erőszakolnak be olyan körülményekbe, amelyekben a mai tizenévesek szerintük jobban azonosulhatnak vele – így aztán a harminc körüli Peter Parker úgy csetlik-botlik a facér nők és a pénzügyi problémák közepette, mint egy súlyosan önbizalomhiányos, tapasztalatlan, nyeretlen tinédzser, aki most kezd rácsodálkozni a világra. Ugye érezni az ellentmondást, és hogy ennek nem lehet jó vége? Röviden: balféket csináltak a világ egyik legnépszerűbb karakteréből.

Hozzá kell tenni, hogy mindennek ellenére természetesen az utóbbi három évben is akadtak jó Pókember-történetek – így pl. a New Ways to Die vagy legutóbb a Shed – de ezek ugyanolyan jól működtek volna akkor is, ha a One More Day eseményei sosem történnek meg. Tehát nem csak arról van szó, hogy a sorozat egészében véve unalmas, erőltetett és fantáziátlan, hanem arról is, hogy a Marvel jó alaposan kiborította a bilit a semmiért. Régóta szilárd, jól működő status quo-t fel lehet, sőt, időről-időre fel is kell rúgni, de csak akkor, ha tudod, hogy mit akarsz, és mit tudsz kezdeni a megváltozott állapotokkal. A Marvelnél pedig látványosan nem tudják egyiket sem. Egyszer biztos ebből a hullámvölgyből is kimászik a hálószövő, és ez a mizéria csak egy kínos lábjegyzet lesz a karakter történetében. De odáig még el kell jutni, és ki tudja, hányat rúgnak még bele addig a szerencsétlenbe – és hány olvasója marad?