Nem, a helyzet az, hogy ezt már én sem tudom kezelni. Az tudvalévő volt, hogy megváltoznak a dolgok az "Odaát háza táján" Eric Kripke távozásával. Először csak mérhetetlen szomorúságot éreztem azzal kapcsolatban, hogy fogják és lerombolják az öt év alatt majdhogynem tökéletesre kiforrott történetet valami végtelenül bugyuta klisével. Aztán - jóval a hír kézhezkapása után -, volt időm egy kicsit átgondolni a dolgokat, és arra jutottam, hogy nem árt egy kis vérfrissítés a sorozatnak. Az apró kiszivárgott hírek is mind arra engedtek következtetni, hogy pofás kis hatodik évadot kapunk, amiben a mélyére áshatunk a dolgoknak, tágítjuk a Supernatural univerzumát, újabb szörnyek és fenevadak felbukkanása közepette. Mekkorát tévedtem.

Évről évre meg kell állapítsam: nincs kecmec. Csak a legkeményebbek maradnak talpon, csak a legtökösebbek, csak azok, akiben a tesztoszteron úgy buzog, mint...

Micsoda? Mi van? A 2010-es Halloween Horror Cselendzs nyertese, Nik, egy csaj? Sőt, már másodszor nyeri meg a versenyt (először 2008-ban aratott), megszégyenítve az összes csávót. Bizony, Nik kitartóbbnak és horroristábbnak bizonyult mindünknél, tucatszám nézte és értekezett az ijeszőbbnél ijesztőbb (vagy leggyakrabban csak szarabbnál szarabb) horrorfilmekről. Úgyhogy nem is szaporítom a szót. NIK = BAJNOK!!!

A nyomában pedig ott loholt a szintén fantasztikus teljesítményt produkáló második és harmadik helyezett, Bankó és Tepes. Szép munka volt, uraim. Ők is és Nik is vendégünk egy korsó sörre valamelyik következő szerkesztőségi ülésünkön (haggyámá, ennyi fér a büdzsébe!)

Az amerikaiak világuralomra törése titkos írtóakciók által: ez a Modern Warfare-széria legújabb, enyhén szólva szenzációsan festő új epizódjának lényege. Íme az új trailer, kellemes Rolling Stones-szal aláfestve.

Az október 31-én, Halloweenkor startoló The Walking Dead ugyanolyan ambiciózus vállalkozás, mint amilyennek az alapjául szolgáló Robert Kirkman-képregény indult. A folytatásos drámát igyekszik összeházasítani a zombihorrorral, ráadásul egy olyan médiumban, amely számára szinte teljesen ismeretlen ez a zsáner. És szemmel láthatóan sikerrel jár: a Days Gone Bye címűpilot tartalmazza mindazt, amely működőképessé tehet egy ilyen műsort. Bővelkedik a látványos és hátborzongató horrorjelenetekben, ugyanakkor megfelelően él a kőkemény western és szívszorongató dráma eszközeivel is. Minden szempontból az év egyik legkiemelkedőbb újonca. 

A trainspotting agyalágyult brit szokása a japánokhoz is begyűrűzött, mert ők aztán minden hülyeséget átvesznek. A "trainspotting" kifejezés arra a hobbira utal, amelynek során a vonatrajongók figyelik, melyik szerelvény mikor indul, mikor megy át egy bizonyos ponton, illetve igyekeznek a kedvenc vonatjaikkal utazni. Na és most a japánok ebből a vérforralóan izgalmas elfoglaltságból nagyfilmet csináltak, amelynek narratívája kimerül abban, hogy vonatok mennek erre, meg vonatok mennek arra... és amikor már azt hiszed, elég vonatot láttál egész életedre, megpillantasz egy vonatot, amelyik AMARRA megy!

Van valami zsönöszékvá a '80-as slasherekben, amitől ordítani tudnék, mint egy kihagyott tizenegyesnél. Az Alone in the Dark is ilyen, pedig elmondható róla, hogy az átlagnál intelligensebb módon van megcsinálva, kredibilis színészek közreműködésével. Lehet, hogy ezek önmagukban már baklövésnek számítanak egy slashernél, kutyából úgysem lesz szalonna...

A pszichiátriai klinika harmadik emeletén tartják elzárva a legveszélyesebb pacienseket, a négy őrültnek esélye sincs kijutni, hacsak nincs... áramszünet. A kiszabadult gyilkosok (igen, áramszünet) a klinikára újonnan érkezett doktort és annak helyes kis családját pécézték ki maguknak.

Kick-Ass 2 #1

Történet: Mark Millar
Rajz: John Romita Jr.
Kiadó: Icon Comics

Mark Millar egyetlen jó képregényt írt az elmúlt években, legfőbb ideje volt már, hogy folytassa. Mert aki olyan mocskokkal szennyezi a popkultúrát, mint a Nemesis, attól ez a minimum, ami elvárható engesztelésképp. Az első, azóta kisebb-nagyobb változtatásokkal szélesvászonra költözött Kick-Ass mini végén a főhősök elgyepálták (értsd: szétvágták, -lőtték és vérbe fojtották) a helyi gengsztervezért, annak pereputtyával együtt, bár ez nem járt minden áldozat nélkül. Big Daddy, Hit-Girl apukája például otthagyta a fogát még a végső leszámolás előtt. A happy endbe még némileg belerondított, hogy a címszereplő nemhogy nem kapta meg álmai nőjét (egy dögös kis osztálytársát, aki melegnek hitte őt), de még egy jókora verésen is átesett neki köszönhetően. A második mini első füzete néhány hónappal ezekután kapja fel a történet fonalát, csakhogy aztán vállvonogatva, halványan utaljon néhány kurvára nagyvolumenő dologra, amin a jelek szerint már túlvagyunk (Dave/Kick-Ass személyazonosságának lelepleződése, háza felrobbantása, böhömnagy hős-gonosz csata a Times Square-en), és aztán visszaröpítsen bennünket kicsivel azutánra, ahol az első sorozat véget ért. Millar bámulatos eleganciával lavírozik a jövő, a jelen és a múlt között, felcsigázva, türelmetlenné téve az olvasót, és maximálisan kihasználva az egyes szám első személyű narráció kínálta lehetőségeket. Nem értem. Aki ilyet tud, az miért szarik olyat a képregényboltok polcaira, mint a Nemesis? (Jó, ígérem, többet nem említem azt a címet.)