Én annyit nem unatkoztam még filmek közben életemben, mint 2010-ben. Hogy a hiba kinek a készülékében keresendő, az talán mindegy is, de idei toplistám összeállításakor szigorúan csak olyan filmek jöhettek számításba, amik nézése közben valamért tátva maradt a szám...

Szerencsére sok jó film volt 2010-ben – de sajnos kevés volt, ami igazán megrengette a földet, amitől leesett az állad, amitől gombóc került a torkodba és görcs a gyomrodba, ami után felálltál, egy ideig csak bámultál magad elé, majd mormogtál valami olyasmit az orrod alatt, hogy „igen, baszki, az ilyenek miatt lettem szerelmes a filmekbe”. Sok remekműjelölt csak egy-egy fontos apróságon csúszott el a finisben: a Kick-Ass eltöketlenkedte a képregény kompromisszumokat nem ismerő szatirikus élét, A közösségi háló minden ízében tökéletes alkotás, épp csak szeretni nem nagyon lehet, az I Saw the Devil pedig minden gyönyörűsége és brutalitása ellenére közel sem tudott olyan mélyen gázolni a szereplők lelkében, mint a vérben. És persze voltak olyan nagy csalódások is, mint az Expendables és a Scott Pilgrim (de olyan kellemes meglepetések is, mint a Száguldó bomba). Úgyhogy 2010 filmtermésétől egy top 8-cal búcsúzom – mert az 5 kevés, a 10 meg sok lenne.

Egy vallomással kezdem: a temérdek új, esetleg már véget ért, illetve most futó sorozat folyamatos monitorozása és pótlása mellett vajmi kevés időt tudok szentelni a mainstream mozira. Az ázsiai és az európai oldal majdhogynem teljes elhanyagolása miatt rámszakadt temérdek film az utóbbi hetekben, ami mellé még jócskán volt amerikai vonatkozás is. Személyes és személyemtől távol álló okokból kifolyólag, a kezdeti dara először abbamaradt, majd az észhez térést követően az amerikai filmekre redukálódott. Emiatt listám nem tekinthető mérvadónak, ha a cél az volt, hogy fedjük le a 2010-es év összes filmalkotását – ami ugyebár alapjában véve embertelen feladat – ugyanakkor tájékozódó jellegűnek és számomra reprezentatívnak tökéletesen megállja a helyét – ezek az alkotások nyerték el egy sorozataddikt tetszését a mögöttünk hagyott évben.

Estére buli helyett. Vagy közben. Mr. Plinkett szétharapja, kivesézi, megforgatja és kiköpi a A Sithek-bosszúja filmet. Már az első mondatával. Figyeld csak.

Clive Barker: Vérkönyvek, első és második kötet (The Books of Blood).

A borítók (így újévkor ne káromkodjunk, úgyhogy visszafogom magam) több mint problematikusak, a fordítás szintén, mégis a tény, hogy majd harminc év késéssel kezembe foghatom Barker újító erejű novelláskötet-sorozatának első két könyvét, olyanfajta megnyugvással tölt el, amelyet az ember legfeljebb egy potenciálisan halálos végkimenetelű baleset túlélése után érez.

A nagy balhé címen eleddig egy közismert amerikai film futott (The Sting), a Budapest Filmnek hála mostantól mindenki kedvére keverheti össze a kettőt. De ez legyen a legkisebb baj, hiszen felnőtt már egy generáció, amelynek Jackie Chanről nem a Project A jut eszébe, hanem a kereskedelmi tévékben agyonjátszott Balhé Bronxban (Rumble in the Bronx), rosszabb esetben a Rush Hour valamelyik része. Persze Chan életútja régen sem volt csupa mesterművekkel kikövezve; ott a borzasztó Leszámolás Hongkongban (The Protector) vagy azon korai kungfu filmjei, melyek papírtokban gyűjtik a port a diszkontáruházak polcain. Ezekkel ellentétben a Project A igazi csúcskategóriás Jackie Chan, színészi és rendezői pályájának egyik mérföldköve.

Most komolyan, ahhoz, hogy valaki ennyire kiismerjen egy játékot, mennyit kellett gyakorolnia? És ha évek óta ki sem lépett a szobájából, használt-e katétert?