Egy vallomással kezdem: a temérdek új, esetleg már véget ért, illetve most futó sorozat folyamatos monitorozása és pótlása mellett vajmi kevés időt tudok szentelni a mainstream mozira. Az ázsiai és az európai oldal majdhogynem teljes elhanyagolása miatt rámszakadt temérdek film az utóbbi hetekben, ami mellé még jócskán volt amerikai vonatkozás is. Személyes és személyemtől távol álló okokból kifolyólag, a kezdeti dara először abbamaradt, majd az észhez térést követően az amerikai filmekre redukálódott. Emiatt listám nem tekinthető mérvadónak, ha a cél az volt, hogy fedjük le a 2010-es év összes filmalkotását – ami ugyebár alapjában véve embertelen feladat – ugyanakkor tájékozódó jellegűnek és számomra reprezentatívnak tökéletesen megállja a helyét – ezek az alkotások nyerték el egy sorozataddikt tetszését a mögöttünk hagyott évben.

Ha/Ver (Kick Ass)

Amennyire röhejes és irritáló a magyar címe, annyira szórakoztató és tanulságos maga a film. Szórakoztató mert: ki ne tudna jót mulatni egy lúzer srác képregényhőssé avanzsálásán, akit ráadásul olyan arcok vesznek körül, mint a Big Daddy szerepében sziporkázó Nicolas Cage vagy a 13 éves – „megmutattam a világnak, hogy igenis vannak tehetséges gyerekszínészek és remek castingosok” – Chloe Moretz. És tanulságos, mert bebizonyította, hogy az iszonyatos mennyiségben ránk zúduló képregényadaptációk között, igenis vannak gyöngyszemek.

Az amerikai (The American)

Anton Corbijn debütálása visszarántotta a film-noir műfaját a mozik képernyőjére és természetesen az sem vált hátrányára, hogy egy olyan eladható karakter vitte a hátán, mint George Clooney. Parádés játékával engem ismét sikerült lenyűgöznie, a fényképész pedig remélem az Oscar-ig viszi, mert egész egyszerűen mesés, lehengerlően gyönyörű bepillantást ajándékozott számunkra munkájával.

Scott Pilgrim a világ ellen (Scott Pilgrim vs. the World)

Abban a pillanatban, hogy befejeztem a képregényt nyomtam is le az entert. Az első tíz percben meg tudtam volna ölni az összes karaktert. Az összeset. Utána félelmetesen jól esett. Ha Rusznyák kolléga azt vallotta, hogy ő már kiöregedett ebből, akkor én büszkén hirdetem: még jócskán benne vagyok! 

A feláldozhatók (The Expendables)

Stallone bombasikert ígért, őrületes reklámkampányba kezdett és végül könnyeket csalt a ’80-as évek akciófilmjein felnőtt generáció szemébe. Szerencsére örömkönnyek ezek, hiszen ha a parádés szereposztás nem volna elég, akkor csak jusson eszünkbe milyen volt az a pillanat, amikor Terry Crews először elővette…

Machete

Számomra az év egyik legjobban várt és legszemtelenebbül beharangozott filmje, hiánypótló, ahogyan a The Expendables is az volt. Elhozta mindazt, amit eddig csak az álmainkban remélhettünk: Danny Trejo főszereplőként való debütálása, Jessica Alba számítógéppel készült hátsó fele (sick?), Antal Nimród magyar egypercese, Michelle Rodriguez csúcsra járatott belépője és Steven Seagel nagy visszatérése: Veni, Vidi, Vici.

A közösségi háló (The Social Network) 

Aaron Sorkin-nak valaki rugdossa vissza a valagát a tévéhez. Lehengerlő dialógusok, nagyszerű alakítások. Jesse Eisenberg már a Kalandpark óta toplistás nálam. Most sokkal nagyobbat alakított. Reznor-t zenéjét imádom. Fincher mostani filmje ismét egy átütő alkotás lett, amit a legjobb alapanyagokból raktak össze, aprólékosan fűszereztek és zseniálisan főztek meg. 

Eredet (Inception)  

2010 megkerülhetetlen filmje. Nem csupán a rendező volta miatt, de nem is az őrületes marketingből kifolyólag. Pofás kettőség: a kritikusok és a közönség kedvence. Már csak azért is itt a helye a listán, mert végre rácáfolt a halom bugyuta, erőltetett blockbuster-re.

Gru (Despicable Me)

Előbújt belőlem a gyerek. Az egész film alatt tízévesnek éreztem magam, alig fértem a bőrömben. Rémaranyos karakterek. Pont annyira van telve érzelmekkel, hogy ne hasson giccsesnek. Magasan verte az összes többi animációs filmet és végleg megnyugtattam magam, hogy leendő gyermekemnek is lesznek majd nagyszerű mesék.

Tolvajok városa (The Town)    

Ben Affleck második rendezése nem egy friss rendező munkáját idézi. A listámon a helye megkérdőjelezhetetlen, már csak a Boston iránti határtalan imádatomból kifolyólag, amiért minden bizonnyal a Robin Cook és a Boston Memorial Hospital felelősek. Heiszt filmnek indult, végül egy lenyűgöző tisztelgéssé vált Affleck szülővárosa iránt. A szenvedély mindig is csodálatos dolgokat kreált.

Terhes társaság (Due Date)

A Bored to Death az év egyik legkiválóbb sorozata. Ebben szerves részt vállal Zach Galifianakis, aki kivételesen jó színész. Robert Downey Jr. csak emelt az egész színvonalán, bár kezdek egyre bizonyosabb lenni abban, hogy ezt az egyetlen karaktert képes hozni. De ezt marha jól. A Másnaposok után külön felüdülés.

A változtatás jogát fenntartom. Mégpedig azért, mert három olyan alkotás is maradt még, amit nem volt lehetőségem megnézni. Mindhárom megkapja a megelőlegezett bizalmam: a 127 hours, már csak azért is, mert szenvedélyem a szikla és falmászás. A Black Swan, a rendező és a főszereplő személye, és persze a sok mélyen tisztelt kritikus méltató recenziója miatt. A harmadik pedig a True Grit, amihez nincs is nagyon mit hozzáfűznöm, adja magát.