Harminchat Hitchcock-film haláljelenetei egyetlen videóban, a csúcspontra, az erőszakos gyilkosság pillanatára szinkronizálva! Agyolvasztó, rettenetes, csodálatos. A halál munkában, másodpercenként 24 kockán megörökítve.

Folytatjuk vakhalottas sorozatunkat: ez a film a harmadik a sorban. A negyedik kritikája is újraközlés lesz, de utána érkezik a még soha nem publikált, ötödik epizódról szóló cikk!

De Ossorio és munkatársai számára kreatív problémát jelenthetett a vakhalottak mitológiáját tovább fejleszteni, a történet frissességét fenntartani. Végső döntésként arra jutottak, hogy a sztorit tengerre bocsátják: templomos barátaink nem maradhatnak szárazföldi patkányok, irány a sós víz, a jó levegő!

15 perc múlva éjfél, Steve Randall teherautósofőr az asztalnál ül, és egy pisztoly csövével néz farkasszemet. A fegyver gazdája pontban 12-kor tervezi agyonlőni. Költői igazságszolgáltatás: akkor sütik meg öccsét a villamosszékben rendőrgyilkosság miatt, és ezért Randallt hibáztatja. Az idő kínos lassúsággal vánszorog. A gyilkos utolsó vacsorát ajánl fel, és biztosítja áldozatát, hogy nem akarja megfosztani egyetlen perctől sem. Várnak. Az arcok izzadnak, remegnek, komorak és elszántak. Negyed óra még sosem volt ilyen hosszú – mikor legközelebb az órára nézünk, még mindig csak pár perc telt el, pedig mintha időtlen idők óta várnánk már. A gyilkos sem tudja nem kommentálni: „Who was it said time flies?”

Hogy mennyire beleégett a hosszú, fekete hajú lány (lásd a számtalan ázsiai horrorfilmet) rémtoposza a kollektív tudatalattiba, arra kiváló példa ez a rövid videó, amelyet egy spanyol tv vett fel egy hotel folyosóján. Természetesen a Ragyogás istenverte ikreinek emléke is hozzájárul ahhoz, hogy felnőtt emberek sikítva rettenjenek meg egy kiskölöktől.

A korábbi, borzalmas olasz előzetesnél azért ez már sokkal de sokkal jobban fest, sőt, egyenesen kedvet csinál a filmhez (ez a dolga, nem?) Bár az eredeti talján képregénnyel csak köszönőviszonyban lesz, a film engem leginkább olyan, szörnyek tucatjait vászonra szóró nyolcvanas-kilencvenes évekbeli cuccokra emlékeztet, mint a Nightbreed. És az olyanokból sosem elég.

Úgy néz ki ez a film lesz olyan, amilyennek a Kick/ass-nek lennie kellett volna... James Gunn Super-jéből egyfajta dzson vóterszes trash-feeling árad, ami nem is csoda, hiszen Gunn a karrierjét a Trománál kezdte. A kritikák egyöntetűen áradoznak a filmről, állítólag nagyon véres, sőt beteges. Várom!

Amazing SpiderMan #655

Történet: Dan Slott
Rajz: Marcos Martin
Kiadó: Marvel Comics

Dan Slott a Pókember megváltója. Már unalmas közhely, hogy a világ egyik legnépszerűbb képregénysorozata egészen a One More Day című sztori, azaz 2007 vége óta döglődött. Amikor a Marvel bejelentette, hogy a comicot Slott veszi át, és a rotálódó írógárda helyett ő, és egyedül és csakis ő fogja írni, sokan úgy tekintettünk erre, mint az utolsó esélyre, hogy rövidtávon belül javuljon a helyzet a hálószövő és rajongói életében. És lám, vannak még csodák: Slott tényleg megcsinálta. Bő három év óta a Pókember végre ismét ötletes, lendületes, frappáns, jópofa, izgalmas és szerethető – az író most kezdte harmadik sztoriját, és a színvonal stabil, úgyhogy minden okunk megvan a reménykedésre, hogy ez így is marad. De mit is csinált Slott? Azon túl, hogy cselekményvezetésével és dialógusaival hozza a szokásos formáját, képes volt előállni valami épkézláb koncepcióval is, amire a történeteit alapozza – és ez volt a legfontosabb, hisz mind tudjuk, hogy a One More Day óta a főhős egyfajta ötletpurgatóriumban sanyargott, ahol az írók egymást licitálták felül a szerencsétlen, töketlen lúzerként való ábrázolásában. Slott visszájára fordította az egészet, és végre, több mint három év után megvalósította azt, amiért a One More Daynek elvileg meg kellett történnie annak idején: a karakterhez, a sorozathoz, a mítoszhoz méltó változást hozott.