Március elején Wisconsinban a konzervatív kormányzó azzal, hogy drasztikusan csökkenteni akarta a közalkalmazottak, főleg a tanárok fizetését, illetve el szerette volna venni tőlük törvényben rögzített tárgyalási jogaikat, tüntetések egész sorozatára adott a tömegeknek okot. Az országban a szakszervezetek több helyen is szolidaritásukat fejezték ki hasonló tüntetésekkel, illetve az Amerikában egyre erősödő, alsó- és középosztály-ellenes republikánusokkal és utóbbiak szélsőjobbos vadhajtásával, az un. Tea Párttal szembeni nemtetszésüknek adtak hangot. Egy ilyen floridai dzsemborin Stephen King is felszólalt, lásd a videót alább.

Ez a film koppintás koppintás hátán, olyan mértékben, hogy ez már nem is posztmodern, hanem egyenesen meta (ugye a Karantén a Rec remake-je volt, ami eleve a Démonoknak volt egyfajta parafrázisa, na most ez a Karantén 2 a koppintás koppintásának folytatása, de az előzetesből ítélve nem másolja a Rec2-t, hanem hagyja a fenébe a videokamerázós esztétikát, és átmegy sima zombifilmbe, ráadásul az olasz zombifilmek helyszíneit veszi kölcsön (repülőgép: Incubo sulla cittá contaminata, az erőműves rész meg Bruno Mattei Hell of the Living Dead-jéből figyel be.) Ilyen többszintes antikreativitásra már dühösnek lenni sem lehet - az ilyen az abszolút fotelben hátradőlős, dobozos sörös film.

Mint már párszor megemlítettem, fanatikus rajongója vagyok az óriásrobotoknak, akármilyen formában forduljanak is elő. Számítógépes- és konzoljátékok területén véleményem szerint még nem született igazán élvezhető, átélhető óriásrobotos cucc, ám ez a sanyarú szituáció meg fog változni, mert egy független fejlesztőkből álló csapat - az alább beágyazott, egyelőre hegesztés alatt álló játék gameplay-részleteiből összeollózott trailerből ítélve - megcsinálta ez első valóban jót. A Hawken lényege, a belső nézet csak az utolsó pár másodpercben bukkan fel, de enyhén szólva ígéretes (ja és tudom hogy kijött egy Conan teaser de annyira lehangoló hogy fárassza magát vele akinek hat anyja van.)

Ezt az új sorozatunkat legjobb nem elaprózni, úgyhogy rögtön azzal a kezdőjelenettel startolok, amit cakumpakk a leghatásosabbnak tartok: Fernando DiLeo 1973-as, jéghideg Milano Calibro 9-e úgy indít, mint egy tornádó, és később sem áll le. Gaston Moschin és Mario Adorf egyaránt karrierjük legemlékezetesebb alakítását nyújtják az olasz gengszterfilmek ebben az egyik legjobbikában, amelyet Luis Enrique Bacalov fantasztikus zenéje fest alá.

JJ Abrams Spielberget meg Joe Dantét cseneli olyan erővel, hogy már-már megbocsátanám neki a Cloverfieldhez hasonló förmedvényeit. Lanse flare és scifi nosztalgia orrba-szájba egy, a mai hollywoodi viszonyokhoz képest meglepően hangulatosnak látszó filmben.

A műfaj rajongóit, ebben biztos vagyok, önfeledt böngészésre készteti ez a minden értelemben fantasztikus térkép, vizuális reprezentáció, izé, Ward Shelley lenyűgöző munkája. A nagyobb méretű változat megtekintéséhez kattints a képre.

Mit ér az igazság? Az ártatlan Grandier atyát boszorkányság vádjával készülnek máglyán elégetni. Mert felcsinálta egyik paptársa unokahúgát, és ez nem maradhat megtorlás nélkül. Mert nem viszonozza az őrjítő szexuális frusztrációját bizarr megszállottságig hajszoló, torz Johanna nővér érzéseit, és ezért bűnhődnie kell. Mert az irányítása alatt álló város, Loudon, a hataloméhes Richelieu bíboros erőfeszítései ellenére még mindig őrzi függetlenségét, sőt, megfutamítja az ezt jelképező fal lerombolására kirendelt csapatatot. És ezért el kell őt tiporni. Egy bigott pap bosszúja, egy törtető politikus intrikája, és egy nő gyűlölete, azaz erkölcs, hatalom és szenvedély – mit ér az igazság ezek ellenében? Grandier-nak esélye sincs.