Kubrick rögtön a film elején egy döbbenetes fahrttal definiálja a lényeget. Jack Torrance (Jack Nicholson) apró Volkswagenjének látványa, amint a HEGYSÉG hajszálvékony útján suhan, minden erőltetett szimbolista eszközt feleslegessé téve döngöli az agyunkba: errefelé nem emberi léptékkel mérnek; a való világ játékszabályai itt egy sóhajtást sem érnek. A gigantikus, fenyőerdő borította hegy-istenek nem zordan szépek, még csak nem is félelmetesek - ilyen egyszerű jelzőkkel nem lehet megfogni őket.

Az örökkévalóság magabiztossága árad belőlük.

Stephen King utálta, és a mai napig utálja a filmet. Hideg gépként tekint rá, amelyből hiányzik mindenféle szív. Téved: a Ragyogás filmváltozatának hatalmas szíve van - csak éppen King rossz helyen keresi. Nem tud elszakadni a forrástól, a saját regényétől. A saját intellektusa és egója áll az interpretáció útjában. Végül is érthető. Míg a regény az erőszak az emberi pszichére gyakorolt csábító, hódító természetét tárgyalja, addig a film valami másról szól.

Kubrick Jack Torrance-e már őrülten érkezik a Panorámába - a hegyvidéki hotelbe, amelynek téli gondnokságát neki kell majd ellátnia. Már őrült, mikor felviszi oda a feleségét (Shelley Duvall) és a kisfiát (Danny Lloyd); már őrült, mikor belefog a regényébe (emlékezzünk: már a kézirat legelső lapján is az ismert mondat virít!), és persze őrült, mikor kezében baltával hajkurássza végig szeretteit (? Akkor már nem.) a gigantikus épület folyosóin és sövénylabirintusán. Az alapszituáció egyszerűbb már nem is lehetne, szinte annyira átlátható, mint valamely slasherfilm története. Ám amilyen szimpla a sztori, annyira dús a mögöttes tartalom, és ha valaha készült intellektuális horrorfilm - a jelzőt a létező legpozitívabb értelemben használom-, akkor a Ragyogás az. King regényének filmváltozata kitűnő példa arra, hogy a horror, mint műfaj, a megfelelő kezekben minden más mozizsánernél többre képes.

A filmbéli Jack Torrance egy lusta indivíduum(?), akinek semmi baja a saját agyamentségével, minek is változna meg tehát. Minden úgy jó neki, ahogy van. Jack Torrance ezért gonosz, már az első perctől fogva. Talán az is volt mindig. Őrültsége a film elején még éppen hogy csak virágzik: saját magában, apai voltában és írói tehetségében való kétségei már rágják a lényét, de majd a Panoráma lesz az, amely segít a sötétségnek az agyában elburjánzani.

Amiben Kingnek igaza van, az mindössze egy jelző: a filmváltozat valóban hideg. Elidegenít. Karakterektől, helyszíntől, történettől, csak azért, hogy azt a bizonyos párhuzamos jelentés-szintet annál könnyebben észrevegyük. Vannak, akiknek még így is nehezére esik.

Danny Lloyd a háromkerekű biciklijén fáradhatatlanul rója a köröket, végigzúz a szálloda végtelen folyosóin. Így űzi el a gyerek az unalmat. Ugyanakkor hódít is: a tátongó teret, az ürességet akarja magáévá tenni. Hiába persze: a semmi az semmi, így birtokolni sem lehet. Mikor a kísértetlányok megjelennek előtte, és elállják az útját, nem csak azért teszik, hogy a saját haláluk képeit vetítsék az agyába, hanem azért is, hogy véget vessenek valami feleslegesnek. Ők a semmi, Danny pedig tele tehetséggel - sem a fiú nem hódíthatja meg őket, sem ők nem költözhetnek belé. A könyvben a szállodának azért van szüksége Dannyre, mert a halálával magáévá teheti a kisfiú természetfeletti képességét, és ijesztő képek mutogatása helyett képessé válhat borzasztó dolgok végbevitelére. Ugyanakkor a filmbéli szálloda - a térbeli és egyéb űr - a tőle különbözőt szeretné elpusztítani. A potenciált, a létezést.

A Ragyogás a tehetségről, annak hiányáról és ebből eredően a semmitől való rettegésünkről is szól.

Ennek megértéséhez a Jack és a szálloda egykori gondnoka közötti párbeszéd - az egyik legjobb hatalomról és felelősségről szóló dialóg, amelyet valaha írtak -, valamint a film utolsó képe a kulcs: az évtizedekkel korábbi bálról készült fotó, Jackkel a közeppontban egyértelműen azt sugallja, hogy Torrance mindig is a Panorámához - illetve ahhoz, amit az épület szimbolizál - tartozott. A meddő - először csak tehetségtelen, majd szeretettelen - ember otthona mindig ez a kívül-belül ürességgel körülvett szellem-szálloda volt. Ez a férfi, aki írónak hitte magát, akinek a saját tehetsége, pontosabban annak illúziója volt a legfontosabb az életben, valójában mindig híján volt ennek a számára legértékesebb tulajdonságnak. Mi értelme van akkor a létezésének? Semmi, és Torrance ember-kivetülése erre szép lassan rá is jön. A Ragyogás ennek a tudatra-ébredésnek a története is.

King regénye az épületet és a hely kongó ürességet csak mint az izoláció eszközét használja, és ebből a szempontból a film több, mint az írott szó: az audiovizuális megjelenítés a végtelen fehérséget, a teljes csendet és a tátongó teret világteremtő tényezőkként tudja alkalmazni - amiben persze John Alcott világbajnok operatőri munkájának oroszlánrésze van. A modern zenei aláfestés, Bartókkal az élen, csak növeli a egzisztenciális ennui -t. Kubrick valóban kirepíti őket hármukat egy egyébként üres dimenzióba. Mindössze a regény “négerszakácsos”, deus ex machina -szerű mellékszálát kellett volna elhagyni, és a absztrakt illúzió teljessé válik - ugyanakkor Kubricknak volt annyi esze és ízlése, hogy a kegyetlen atmoszféra besűrítése végett egy nagyszabású grand guignol haláljelenettel kellemesen-kegyetlenül kivégezze a reményhozót.

Az idő a Ragyogás-ban megszűnik létezni. Bár kezdetben felvillannak mindenféle inzertek az időbeli orientációt megkönnyítendő, ám egyre ritkábban látjuk őket viszont, míg végül teljesen megszűnnek felszabdalni a film narratív folyását - már azt a keveset, ami van neki. Egyszerűen nincs rájuk szükség, mert a történet időbelisége szétfoszlik, mint a vattacukor. Torrance és a családja semmikor vannak - ám térbeli létezésük nagyon is meghatározott, és ez a tér az, amely Nicholson lelke, elméje és egója számára egyszerre bizonyul túl nagynak és túl kicsinek. Saját jelentéktelenségének és kreatív impotenciájának realizálása józan eszének végét jelenti - ám egyben arra is ráébred, hogy a Hatalmas Panoráma Örök Gondnokaként halhatatlanná válhat. Jelentéktelenből naggyá lehet, végtelenné (valahogy úgy, mint David Bowman a 2001 Űrodisszeiá-ban - a különbség mindössze abban áll, hogy ő másmilyen ember egy ellentétes pólusú szituációban). Jack Torrance-t, könyvbéli megfelelőjétől eltérően nem kísértetek abajgatják, hanem a saját kétségei. Ezért másodlagos csak a filmben Danny képességének megszerzése: a ragyogás megléte leginkább Jack a fia tehetsége iránt érzett féltékenységét hivatott növelni - felgyorsítva ezzel saját lényének teljes elkárhozását.

Nicholson alakítása sokak szerint a film lelke. Bevallom, én mindig is inkább szórakoztatónak, mint ijesztőnek tartottam a Ragyogás-beli játékát (mint ahogy a filmtől sem féltem soha - a regény rémisztőbb, talán minden idők legjobb kísértetházas története. A filmváltozat azonban több nála. Ahogy az amerikaiak mondják: “All that and a bag of chips!”), az meg, hogy a film lelke volna, ha nem is hazugság, de erős túlzás (ráadásul Shelley Duvall még akkor is ijesztőbb Nicholsonnál, ha épp csak mosogat). Igaz, a népmesei ordas farkashoz hasonlatos röfögése-hörgése a fináléban felejthetetlen, és az üldözés a labirintusban a horrortörténelem egyik legemlékezetesebb zárójelenete, ám a Ragyogás igazi szörnyetege az, amelyet sosem látunk meg (ha nem tartanám tényleg túlságosan erőltetettnek, itt megpróbálkoznék egy Lovecrafti párhuzammal). A filmváltozat látóhatárunkon túl ólálkodó réme az elme megzavarodásától és a lét értelmetlenségétől való félelmünk.

UK - USA, 1980. The Shining. Rendezte: Stanley Kubrick. Producerek: Robert Fryer, Mary Lea Johnson, Stanley Kubrick és Martin Richards. Zene: Wendy Carlos és Rachel Erlkind. A forgatókönyvet Stephen King regénye nyomán Diane Johnson és Stanley Kubrick írta. Fényképezte: John Alcott. Vágó: Ray Lovejoy. Szereplők: Jack Nicholson, Shelley Duvall, Danny Lloyd, Scatman Crothers, Barry Nelson, Philip Stone, Joe Turkel és mások.