A hetedik, ezúttal Nemzetközi Képregényfesztivál két legnagyobb hazai dobása Felvidéki Miklós első egészestés (muháhá! lásd interjút...) képregénye, a különleges hatalommal bíró pantomimes Némajátéka a Nyitott Könyvműhely gondozásában és Szabó Levente óriásrobotos vizuálorgiája, a Scrap volt (leszámítva az Elvist, a Strip10-t, a Deveraux-t, a Papírmozit... ááá, nem is sorolom, lesz róluk egy külön kritikai ömlengés a közeljövőben). Nem meglepő módon már mindkettejükkel készült interjú a rovatunkban és Levente állítása szerint ez játszott is némi szerepet abban, hogy a Scrap kiadásra került a Roham kiadó szárnyai alatt. Most azonban a Miklóssal készített Némajáték-interjút olvashatjátok, megspékelve némi exkluzív képanyaggal, külön a mi kérésünkre.

Bruno Mars és Leonard Nimoy. Év klippje. Ennyi.

A postaládánk csak úgy duzzadt a beküldött megfejtésektől és a geolokációs helyszínek alapján a vidékiek csapata leoskolázta a budapesti team-et: több, mint négyszer annyian vettek részt a játékban. A sorsolást a pártatlanság biztosítása végett szemnyílás nélküli, szájcipzáros bőrmaszkban végeztük, elektrosokkolóval felszerelt cirkuszi csimpánzok felügyelete alatt. Íme tehát a nyertesek listája:

A filmről írt kritikát direkt nem akartam azzal az esetlen tréfálkozással kezdeni, hogy de, nagyon is, sőt, túlságosan is ismerős vizeken járunk, de itt már nem tudom visszafogni magam. Mert Hans Zimmer negyedik részhez írt zenéjében alig van valami újdonság, és ami véletlenül van, az is elveszik az unalmas önismétlések tengerében. Hozzá kell tenni, hogy ez a franchise zeneileg eleve nehézkes utat járt be. Az első filmhez nagyrészt Klaus Badelt komponált, Zimmer csak a főbb motívumokért felelt, és azokat leszámítva igencsak laposra sikeredett a score (azt persze hozzá kell tenni, hogy a főtéma a 2000-es évek egyik legmeghatározóbbikává vált). A folytatást már teljes egészében Zimmer vette a vállaira, de sokkal kevésbé bizonyult hangulatosnak és koherensnek, mint vártuk – munkája csak a harmadik részre érett be, akkor végre megkaptuk azt a grandiózus, mégis könnyed, laza, humorral, fantáziával és ötletekkel teli kalandzenét, amit már rég meg kellett volna. Csakhogy ami fejlődést akkor felmutatott, most mind le is rombolta.

Messziről hangokat hallasz, miközben minden sötét. Hullámokban nyered vissza az eszméletedet, és a sötétből lassan kirajzolódnak ismeretlen tárgyak körvonalai. Lassan kinyitod a szemed - nem akarod, de muszáj. Felülsz, és nem tudod hol vagy - melyik lakásban, melyik városban, melyik kontinensen. Az első gondolatod mindenképpen az, hogy "Hol vagyok?" amit szorosan követ a második, legalább ugyanekkora horderejű kérdés: "Hogy kerültem ide?" Valamikor 2008 táján így ébredt fel Todd Phillips, és két dolog villant be elméjébe az azt megelőző éjszakából. Az egyik Mike Tyson kitörölhetetlen arca volt - ami még nem lenne akkora probléma. A nagyobbik baj a második képpel volt: látta magát, amint aláír a Cool túra 2-höz. Hirtelen nagyon nagy szüksége lett néhány liter hideg vízre.

Kurosawa első igazi remekművét, egyben egyik legjobb filmjét, maga a Mester nem szerette. Elégedetlenségének oka az volt, hogy úgy vélte, kitűzött célját nem sikerült elérni. És ugyan ebben egyet kell értenünk vele, hozzá kell tennünk: jobb is így. A rendező, aki saját kiadatlan regényét Ryuzo Kikushima segítségével adaptálta vászonra (ők ketten még sokszor dolgoztak együtt, a Véres tróntól A testőrön át a High and Low-ig), kedvenc írója, Georges Simenon stílusában akarta elkészíteni a filmet, de szándéka ellenére az végül nem egy feszes detektívtörténet lett – hanem sokkal több annál. A cselekmény gerincét adó nyomozás mögött az 1949-es Veszett kutya egy kínzóan realista látlelete a keserűséggel, kilátástalansággal teli, háború utáni japán társadalomnak, és az abban vergődő-hánykolódó embernek. A feszültségek, frusztrációk egy rendőr ellopott, és bűncselekményekre használt szolgálati fegyvere kapcsán jutnak forráspontjukig.

Tavaly ősszel egy reményekkel teli, pörgős és meglepetésekben gazdag nyitórésszel szállhattunk be a Chuck legújabb évadába. A kezdetben könnyed szórakozásnak induló sorozat egyre inkább kinőtte magát, egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a drámára. Míg a második és harmadik évad ügyesen egyensúlyozott a szitkom és a dráma határmezsgyéjén, addig a negyedik évadban többször találkozhattunk komolyabb hangvételű részekkel, amelyek inkább összpontosítottak az érzelmi szálak kibontására. Önmagában nincs is ezzel probléma. Mindezt a karakterfejlődéseknek köszönhetjük, amelyek az egyik legnagyobb erősségei a Chuck-nak, de amint a negyedik évadból kiderült, ezek lehetnek a legnagyobb hátrányai is.