Joe Wright olyan megilletődötten ülhetett a Hanna rendezői székében, mint a címszereplő a világtól elzárt CIA börtön szuperbiztonságos kihallgatószobájában, rettegve, hogy a nézők és a kritikusok zártláncú tévén keresztül figyelik: mit keres ez a Jane Austen és Ian McEwan adaptációkon szocializálódott angol egy akciófilm közelében? Nem tudja, hogy közönségbarát európai művészmozik után Tom Tykwer módon karriergyilkosat lehet bukni egy kevésbé közönségbarát amerikai zsánerfilmmel?

Hollywood úgy látszik idén Peckinpaht rimékel (na ez szép, magyaros mondat). A Szalmakutyák után itt a Killer Elite: az új változatnak, ebben az esetben, annyi létjogosultsága mindenesetre van, hogy az eredeti film sem egy nagy vasziszdasz (a Szalmakutyákkal ellentétben.) És maga a trailer sem rossz, legyünk őszinték.

Alattomos egy film ez. Úgy állsz fel utána, hogy dühös vagy. Ebben még nincs semmi különös, egy rossz film hajlamos dühíteni az embert. De csak pár percig – utána vállat vonsz, elfelejted, és már egy másik film jár a fejedben, esetleg egy kellemes, borozgatós este, az esedékes bevásárlás, egy szép lány, vagy az idegesítő szomszédod és a seggfej főnököd. De az Insidious alattomos egy film. Van pofája jól indulni, sőt, idővel egészen szenzációssá válni. Te meg csak követed az eléd tett mézesmadzagot, mohón, kiéhezve és hálásan, és mire rájössz, hogy a madzag vége nem egy mézes bödönhöz, hanem egy kis kupac kutyaürülékhez van kötve, már késő. Ott állsz dühösen. Alattomos egy film ez.

Emlékszünk még Magneto szökésjelenetére az X2-ben? Hasonlítsuk össze egy kicsit az X-Men 3 Golden Gate relokációs szekvenciájával (vagy akár a mobil börtönkonvoj elleni támadással). Megvan Ian McKellen hűvös, elegáns mosolya az előbbiben, miközben az őröket öli? És megvan a „szarni próbálok a wc-n, de belémszorult…” arckifejezése az utóbbiban? A különbséget a színészi instrukciók jelentik, amik előbbinél Bryan Singertől, utóbbinál Brett Ratnertől származtak. A Csúcsformában filmek rendezője olyan nevetséges mimikákra és cirkuszi porondra illő kalimpálásokra kényszerítette McKellent, hogy rossz volt nézni, ahogy a veterán színész hülyét csinál magából. Ez csak egy példa azon primitív rendezői eszközök közül, amikkel Ratner lejtőre rugdosta a mindaddig magas színvonalat képviselt X-Men franchise-t.

Július 29-én este az elátkozottak visszatérnak a túlvilágról - legalább is azok, akik képesek lesznek elvánszorogni a Mikszáth téren a MixArt romkocsma kerthelyiségébe, ahol a Geekz szerkesztősége (meg a barátaik meg a barátnőik meg a szexrabszolgáik) a szájt negyedik születésnapját ülik majd meg. Szeretettel várjuk az olvasókat is - igen, még TÉGED is!

Byron Haskin 1949-es noirja nem szűkölködik zseniális jelenetekben, de van egy, ami, bár előre ránézésre ártalmatlan, és hétköznapi, kiemelkedik azok közül is. A szituáció ismerős: egy nő félreáll az út mellett az autójával, és rövidesen megáll mögötte egy másik kocsi is. Egy férfi száll ki belőle, hetykén, magabiztosan. A helyszín a semmi közepe. A nő védtelen, sebezhető. Senki más, amerre a szem ellát. Te pedig megmerevedsz a székben, és szuggerálni kezded a képernyőt: ne bántsa, ne bántsa… mármint a nő. A férfit. Mert utóbbi az, aki veszélyben van. Mert előbbi addigra már eltett láb alól legalább két embert. Mindkettőt azután, hogy elcsábította, és eljátszott velük, mint cica a gombolyagával. Íme, Lizbeth Scott a film noir történetének egyik legkegyetlenebb femme fatale-ja.

J.J. Abrams és Steven Spielberg gyerekes-szörnyes retró sci-fit forgatott, mindössze 50 millióból, nagy nevek, nagy franchise-ok és 3D nélkül, eredeti forgatókönyvből. Ez így rögtön két dolgot jelent: a Super 8 a nyár többi hollywoodi dirrdurrjához képest jókora hátránnyal indult a pénztáraknál, és jókora előnnyel nálunk, akik a ’70-es, ’80-as évek blockbusterein nőttünk fel. Nagyjából valóra váltak a reményeink: ugyan nincs benne semmi, amit eddig ne láttunk volna százszor, ráadásul kevés híján szétesik a végére, de így is egy kellemesen nosztalgikus érzéseket ébresztő, jobbára ügyesen megírt sci-fi, ami a „mi lett volna, ha E.T. nem olyan aranyos és ártalmatlan” gondolat mentén elszórakoztatja a nézőt, ha tovább nem is, a stáblistáig biztos.