Byron Haskin 1949-es noirja nem szűkölködik zseniális jelenetekben, de van egy, ami, bár előre ránézésre ártalmatlan, és hétköznapi, kiemelkedik azok közül is. A szituáció ismerős: egy nő félreáll az út mellett az autójával, és rövidesen megáll mögötte egy másik kocsi is. Egy férfi száll ki belőle, hetykén, magabiztosan. A helyszín a semmi közepe. A nő védtelen, sebezhető. Senki más, amerre a szem ellát. Te pedig megmerevedsz a székben, és szuggerálni kezded a képernyőt: ne bántsa, ne bántsa… mármint a nő. A férfit. Mert utóbbi az, aki veszélyben van. Mert előbbi addigra már eltett láb alól legalább két embert. Mindkettőt azután, hogy elcsábította, és eljátszott velük, mint cica a gombolyagával. Íme, Lizbeth Scott a film noir történetének egyik legkegyetlenebb femme fatale-ja.

Jane Palmer szerepében a színésznő, akinek karrierje az ’50-es évek második felére sajnos elpárolgott, egy szívverésnyi idő alatt képes átlényegülni ártatlan tekintetű szépségből jéghideg, manipulatív gyilkossá. Ilyet persze láthattunk rengeteg noirban, de Roy Huggins pompás forgatókönyve emeli a szokásos tétet: Jane nem egy társadalom perifériájára szorult bűnöző, nem egy megkeseredett, excentrikus özvegy, nem holmi gengszterfeleség, hanem egy hétköznapi háziasszony. Mit mond ez el (illetve mondott el már akkor) az amerikai társadalom rendre cukormázzal öntözött középosztályáról? A Too Late for Tears egyike azon kevés filmeknek a zsánerben, amik képesek az utca mocskát és aljasságát teljes egészében integrálni a tisztes polgárok ártatlan mindennapjaiba – és ami azt illeti, inkább botorkálnál egy koszos sikátorban, rablók és torokmetszők között, mint ülnél egy takaros kis lakásban, köntösben, Jane-nel a kandalló mellett.

Gyilkosságaira az egyik legnépszerűbb bűn készteti: a kapzsiság. A film elején még nem tudjuk, de később nyilvánvalóvá válik, hogy rettenetes szegénységben nevelkedett, és nem annyira egy férfihoz ment hozzá, mint inkább a jóléthez és a biztonsághoz. És amikor egy esti autóút alkalmával valaki tévedésből 60 ezer dollárral tömött táskát dob a kocsijukba – egy zsarolónak szánt fizetség – Jane meggyőzi becsületes férjét, Alant, hogy ne menjen vele a rendőrségre. A pénzzel kapcsolatos sokadig szóváltásuk után a nő úgy dönt, ha a férfi golyóval a hasában, nehezékkel a lábán nyugszik majd egy tó fenekén, az megoldja a dilemmát.

De nem a naiv és ostoba férj az utolsó, aki Jane csapdájába esik (és nem is az első: volt már egy férje korábban, aki tisztázatlan körülmények közt távozott az élők sorából). Az ajtón Danny Fuller kopogtat – a pénzzel teli táskának az ő autójában kellett volna landolnia. A férfi arrogánsan, agresszíven ront rá a nőre, fenyegeti, pofozza, nincs számára menekvés. Jane hárít, könyörög, kérlel, végül időt nyer. Mire Fuller egy-két találkozással később feleszmél, máris a nő ujjai köré van csavarodva, hogy mozdulni sem tud. Lebilincseli a szépsége, izgatja a hidegsége, megrémiszti a kegyetlensége. Jane az ellentmondást nem tűrő, veszélyes keményfiúból idővel egy remegő-reszkető, szánalmas részegest farag, aki, ha még képes volna gondolkodni, döbbenten ébredne rá, hogy ő elérte morális határait (nem hajlandó gyilkosságra), és hogy Jane-nek nincsenek olyanjai.

Fuller szerepében Dan Duryea fantasztikus átalakuláson megy át, élete egyik legerősebb alakítását hozza. Ritkán játszott szimpatikus karaktereket, és eleinte itt sem azt teszi. De lassan, ahogy agresszorból áldozattá válik, elnyeri a néző kegyeit, és Jane sógornője, Kathy mellett, ő válik a film szívévé. Mire részegen leszállítja Jane-nek a mérget, amivel a nő el akarja tenni láb alól a gyanakvó Kathyt, már megtört ember. Ahogy átadja az üveget, azt mondja, akitől vette, megjegyezte, hogy nem olyan alaknak tűnik, mint amilyenekkel általában üzletelni szokott – azaz nem úgy fest, mint egy gyilkos. Duryea maga a megtestesült szomorúság és világfájdalom, amikor egy keserű nevetés után egyenesen Jane szemébe nézve még hozzáteszi: „I wonder what he would’ve said if you bought the stuff.”

A színen addigra feltűnik még egy férfi, Don Blake, aki Alan egy második világháborús bajtársának adja ki magát, és aki segíteni akar Kathynek bátyja eltűnésével kapcsolatban. Jane rajta is kipróbálja bájait, de pechjére Blake figyelmét inkább Kathy kelti fel. A nőiesség totális hatalma semmivé foszlik, amikor érdektelenséggel találja szembe magát – vagy a szexuális vágynál is erősebb motivációval, merthogy Blake nem az, akinek mondja magát. Jane menekülne a férfitól, akit kivételesen nem tud manipulálni, de hiába. A bevezetőben felvázolt jelenet után, a film fináléjában, Mexikóban vagyunk, és ez az a pont, ahol az addig hibátlan film túl sokat és túl gyorsan akar elérni. Jane történetének végére Huggins és Haskin egy remekül felvezetett jelenetben tesznek pontot, aminek klimaxa azonban valósággal üvölti, hogy „sorsszerű és metaforikus vagyok”. Kicsit visszafogottabb és elegánsabb szálelvarrás dukált volna, de a Too Late For Tears így is a film noir műfajának egyik legméltatlanabbul elfeledett gyöngyszeme, amihez a hulla fölött szállingózó bankjegyek pazar záróképül szolgálnak.