Emlékszünk még Magneto szökésjelenetére az X2-ben? Hasonlítsuk össze egy kicsit az X-Men 3 Golden Gate relokációs szekvenciájával (vagy akár a mobil börtönkonvoj elleni támadással). Megvan Ian McKellen hűvös, elegáns mosolya az előbbiben, miközben az őröket öli? És megvan a „szarni próbálok a wc-n, de belémszorult…” arckifejezése az utóbbiban? A különbséget a színészi instrukciók jelentik, amik előbbinél Bryan Singertől, utóbbinál Brett Ratnertől származtak. A Csúcsformában filmek rendezője olyan nevetséges mimikákra és cirkuszi porondra illő kalimpálásokra kényszerítette McKellent, hogy rossz volt nézni, ahogy a veterán színész hülyét csinál magából. Ez csak egy példa azon primitív rendezői eszközök közül, amikkel Ratner lejtőre rugdosta a mindaddig magas színvonalat képviselt X-Men franchise-t.

 
A trilógia záródarabja félig már ott elbukik, hogy két nagy, fontos témát akar belepasszírozni az alig 100 perces játékidőbe. Az írók egyrészt a Chris Claremont-John Byrne duó klasszikus Dark Phoenix Saga-ját vették alapul (az egyik legjobb X-Men képregény, annak idején itthon is megjelent), másrészt pedig a Joss Whedon-John Cassaday duó Cured című sztoriját. Előbbi egyenesen következik a második filmből: Jean Grey halála után a Főnix feltámadása, és világra szabadulása volt a következő lépés, és ebben a történetben rengeteg potenciál van, ami kiaknázva gyönyörű, intenzív, komplex és tragikus befejezést szolgáltathatott volna a sorozatnak. A Cured a mutánsok „meggyógyításának” témáját vetette fel, ez pedig szintén alkalmas lett volna a franchise ívének folytatására és lezárására, mind tematikai, mind karakterszempontból.

A kettő együtt azonban nem megy: túl sok ez egy viszonylag rövid filmhez, ami ennyi karaktert mozgat. És hiába iktatja ki Ratner már az elején Küklopszot, akit az első két rész is holtsúlyként cipelt magával, ha közben tucatnyi más karaktert hoz be a képbe, anélkül, hogy bármit is kezdene velük. Legtöbbjüknek egy-két mondat, egy-két rövid akció jut csak, valamirevaló dramaturgiai szerep nélkül – ha a felüket kihajítanánk, a történet nem csorbulna semmit. A második filmben megvillantott Kolosszus pl. végig a főszereplők mellett áll, és harcol, miközben jó, ha háromszor megszólal, és nem tudunk meg róla semmit, Pyro, akit olyan ügyesen vezettek fel, tucatgonosszá válik, Ellen Page Kittyje csak arra kellett, hogy a szinte teljesen mellőzött Vadóc és Jégember közti problémát (előbbi képességei miatt nem érhetnek egymáshoz) egy unalmas szerelmi háromszög(szerűség)re butítsák le, Vinnie Jones pedig, vélhetően megintcsak Ratner színészvezetésének köszönhetően, rettenetesen ripacsul alakítja Bulldózert („I’m the Juggernaut, bitch!”).

Pedig a második főcím előtti jelenet még a singeri hagyományok megtartását ígéri: a kisfiú Warren Worthington, a későbbi Angyal, fürdőszobájában sírva, remegve csonkítja meg szárnyait, miközben apja dörömböl az ajtón – ebben a jelenetben benne van mindaz a kirekesztettség, kétségbeesés és félelem, amiről az előző filmek szóltak. Csakhogy az írók vele sem tudnak mit kezdeni a későbbiekben. Kapcsolata az apjával kibontatlan (holott tőle származik a „gyógyszer”, ergo motivációja és a fiához való viszonya rendkívül fontos), döntései nem karakterfejlődésből, hanem a cselekmény minél gyorsabb előrerugdosásából származnak, a végső csatabéli felbukkanása pedig egyenesen kínos. Rozsomák közben annyira előtérbe került, hogy (ezért is) felesleges volt külön filmet csinálni neki, már ennek is lehetett volna Wolverine a címe – a többi karakter csak egy fokkal csinál többet, mint az Origins filmben a neki asszisztáló mellékszereplő-sereg. Még indokolatlanul hosszú, felesleges vagdalkozós töltelékjelenete is van (beszivárgás Magneto táborába).

Ratner egyik akciótól rohan a másikig, és bár ezek többnyire igencsak pofásan néznek ki (a legjobb a Grey-ház amortizálása, gyönyörűen felvett, és vágott, érzelmi csúcsponttal is szolgáló geekálom), nincs súlyuk és jelentőségük, mivel a Singer által olyan ügyesen felépített karakterek hirtelen teljesen kiüresednek, és felhígulnak az újonnan érkezettek között. Elveszett az X-Men szíve, lelke és agya, és hiába volt a költségvetés csaknem triplája az első résznek, a CGI-orgia nem kárpótol a történet emberi oldalának semmivé foszlásáért. Ráadásul az utolsó két jelenetben (az egyik már a stáblista utáni) Ratner még saját, merészebb húzásait is semmissé teszi. Szerencsére, a finálé minden pofátlan hatásvadászata (hídlebegtetés), ostobasága (Magneto egyedül ki tudná nyírni a célpontját, minden segítség nélkül) és ötlettelensége (Magneto seregének nagy részét úgy aprítják az X-ek, mintha csak normál emberek lennének) után Ratner és írói azért csak képesek összehozni egy Főnix-Rozsomák jelenetet, ami nem csak, hogy látványos, és visszaad valamit a képregénybeli Dark Phoenix Saga erejéből és nagyságából, de emocionálisan is roppant hatásos pontot tesz a sztori végére. Nem teljes kudarc – de főleg azért nem, mert ezelőtt már volt két film, aminek érzelmi-tematikai alapjaira Ratner építhetett.