„It all ends”, hirdetik a plakátok, én meg azon gondolkodom, mit lehet elmondani egy egyetlen grandiózus történetet elmesélő filmsorozat utolsó felvonásáról – pontosabban, mit számít, hogy mit mondok el? Aki amolyan „varázslókölykös ostobaság” vállvonással viszonyul a Harry Potter világához, azt úgysem győzi meg semmi, hogy rohanjon megnézni a finálét, akit pedig már korábban, többé vagy kevésbé, de magával ragadott a mágia, azt semmi nem tántorítja el ugyanettől. És mióta az ötödik résszel a Warner végleg a brit tévéből érkezett David Yates kezébe adta a filmeket, rendezői szempontból sem érik meglepetések az embert. Úgyhogy örömmel jelenthetem, a Halál Ereklyéi 2. része nagyjából mindenki elvárásainak eleget fog tenni. Ugyanolyan varázslókölykös ostobaság, és ugyanolyan filmes mágia, mint a korábbiak.

Egész Hollywood meg volt őrülve a 19 éves Lauren Bacall és a 45 éves Humphrey Bogart románcától – kivéve Howard Hawkst, a rendezőt, aki összehozta őket erősen Casablanca-utánérzetű filmjében, a Szegények és gazdagokban. A mellesleg házas Hawks egy kicsit maga is beleesett a gyönyörű, fiatal színésznőbe, de nem tudott versenyezni a Sam Spade-féle lazaságot és sármot kisujjból hozó Bogarttal. A rendező és színésze többször összekapott a forgatáson, a kedélyeket Jack Warner csillapította – de a szerelmespár, köszönhetően a körülöttük keletkezett médiafelhajtásnak, nem csak személyes, hanem kreatív szempontból is keresztbe tett Hawksnak. Mire a film dobozba került, a stúdió fejesei rájöttek, hogy Bogart és Bacall közt korántsem izzik annyira a levegő a vásznon, hogy komolyan profitálhatnának való életbeli románcukból. Hawksnak egy sor jelenetet újra kellett forgatnia, és elbillentenie a film lényegét a magánkopó és a gazdag úrilány szerelme felé.

A Warner Bros éppen a napokban dobta ki a régóta emlegetett Batman: Year One című soron következő rajzfilm adaptációjának trailer-ét, melyet a "tovább" gombra kattintva tekinthettek meg. A film Frank Miller azonos című méltán emlegetett, egyébként véleményem szerint szenzációs képregényének adaptációját takarja. Aki esetlegesen nem ismerné Miller munkáját (ha van itt ilyen, az sürgönnyel pótolja) annak bevezetőnek legyen elég annyi, hogy a cucc Batman eredettörténetének egyfajta új értelmezése volt, miután az 1985-os Crisis on Infinite Earth című eseménysorozattal a DC gyakorlatilag eltörölt minden jellegű kontinuitást a Crisis előtti időszakból. A reboot minden sorozatot érintett így szeretett bőregerünket is. Miller pedig a Year One-al indította útjára azt kontinuitást, amelyhez később a többi általa írt Batman story is kapcsolódott, úgy mint a The Dark Knight Returns, a The Dark Knight Strikes Again vagy a botrányosan szar All Star Batman and Robin.

Ultimate Spider-Man #160

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Mark Bagley

Pókember halott! Izé. Megint. De most tényleg. Anno az Ultimatum című monstre papírpazarlást leginkább azzal igyekezték lenyomni a fizető olvasók torkán, hogy sorra ölték benne az áltimét juniverz karaktereit. A legnagyobb szenzáció természetesen a hálószövő kiírása volt, de mivel állítólagos „halálára” panelen kívül került sor, senki nem vette be igazán a mesét. Bendis javára legyen írva, ő maga nem is igyekezett túlságosan meggyőzni a népet a dologról, és cirka két hónap után vissza is állt minden a normál kerékvágásba. Ennek a mostani sztorinak – cím: Death of Spider-Man – viszont akkora felhajtást csaptak, hogy sejthető volt, nem egy szimpla parasztvakításra fut majd ki. Plusz, a Marvel Ultimate részlege – amellett, hogy ezer egyéb dolog miatt teljes joggal szidható – még mindig az a mainstream szuperhősvilág, ahol a legkisebb a valószínűsége annak, hogy egy fűbe harapott karakter később hipp-hopp visszatér (példa persze volt már rá, de hogy mást ne mondjak, itt Rozsomák is halott az Ultimatum óta). És Pókember itt és most nem panelen kívül hal meg. Hanem premier plánban. Pár hónap múlva pedig újraindul a sorozat egy első számmal, és egy másik Pókemberrel. Addig is, a Death of Spider-Man nem meglepő módon hozza a szokásos Bendis-minőséget: látványos, izgalmas, lendületes, jól megírt, és minden szuperhősös csihipuhi ellenére határozottan karakterközpontú (a dialógus, amiben Peter azt firtatja gúnyosan, hogy mi értelme a Manónak megölnie őt, szenzációs).

Ritkán találkozik az ember ennyire váltakozó színvonalú sorozattal, mint amilyen a True Blood is. Egy megfoghatatlan hullámvasút ez, ami tele van csúcsponttal, őrült, sikoltozós, leteszem a hajam momentummal, míg nincs hiány az ásítozós, teljesen felesleges, érthetetlen szálakból sem. A harmadik évad is hasonlóan szerepelt egészen a zseniális kilencedik részig, amit töretlen lejtmenet és sokunk számára nem éppen kielégítő végkifejlet követett. A készítők is megérezhették ezt, hiszen a negyedik évad első részében újraosztották a lapokat, nyitva ezzel egyfelől mind az új nézők, mind a megkeseredett veteránok felé. A kérdés már csak az: mennyit nyertek vagy veszítettek azzal, hogy kvázi mindent a feje tetejére állítottak. A tovább után akarva akaratlanul is előfordulnak spoilerek, így csak az bátorkodjon tovább olvasni, aki tisztában van az előzményekkel. 

Amióta a mozifilmes technika túlhaladta a makettekkel és egymásra vetített képekkel felvértezett, relatíve olcsón előállítható sci-fi történeteket, azóta nem nagyon készítettek ilyesmit a Távol-Keleten, szinte csak mutatóban létezik néhány, kevéssé ismert darab. A japán közönségfilmek fejlődését azonban remekül szemlélteti, hogy az utóbbi 1-2 évben egyre bátrabban nyúltak hozzá a korábban csak rajzfilmváltozatban elképzelhető téma megvalósításához, ráadásul nem is rossz eredménnyel. Mindezek mellett pedig mostanában reneszánszukat élik a kicsit nosztalgikus hangvételű, az 50-es, 60-as, 70-es éveket megidéző alkotások, amik hullámát évek óta hatalmas lendülettel igyekszik kiaknázni elsősorban a Toho stúdió. Ezt a hullámot Yamazaki Takashi indította el még 2005-ben az Always–Sunset on Third Street-tel, majd még ugyanabban az évben nekilátott egy még nagyobb dobás előkészületeihez. Ez lett öt évvel később az egyszerre múltidéző és hipermodern Space Battleship Yamato.

Szombati délelőtti rágcsálnivalóként íme Chang Cheh egyik leghíresebb filmjének német előzetese (furcsa dolog leírni egy 33 éves film traileréről, hogy "előzetes"). Az Invincible Shaolin-t nálunk is forgalmazták dvd-n A legyőzhetetlen Shaolin címmel. Különösen a germán narrációt bírom. :)