Ultimate Spider-Man #160

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: Mark Bagley

Pókember halott! Izé. Megint. De most tényleg. Anno az Ultimatum című monstre papírpazarlást leginkább azzal igyekezték lenyomni a fizető olvasók torkán, hogy sorra ölték benne az áltimét juniverz karaktereit. A legnagyobb szenzáció természetesen a hálószövő kiírása volt, de mivel állítólagos „halálára” panelen kívül került sor, senki nem vette be igazán a mesét. Bendis javára legyen írva, ő maga nem is igyekezett túlságosan meggyőzni a népet a dologról, és cirka két hónap után vissza is állt minden a normál kerékvágásba. Ennek a mostani sztorinak – cím: Death of Spider-Man – viszont akkora felhajtást csaptak, hogy sejthető volt, nem egy szimpla parasztvakításra fut majd ki. Plusz, a Marvel Ultimate részlege – amellett, hogy ezer egyéb dolog miatt teljes joggal szidható – még mindig az a mainstream szuperhősvilág, ahol a legkisebb a valószínűsége annak, hogy egy fűbe harapott karakter később hipp-hopp visszatér (példa persze volt már rá, de hogy mást ne mondjak, itt Rozsomák is halott az Ultimatum óta). És Pókember itt és most nem panelen kívül hal meg. Hanem premier plánban. Pár hónap múlva pedig újraindul a sorozat egy első számmal, és egy másik Pókemberrel. Addig is, a Death of Spider-Man nem meglepő módon hozza a szokásos Bendis-minőséget: látványos, izgalmas, lendületes, jól megírt, és minden szuperhősös csihipuhi ellenére határozottan karakterközpontú (a dialógus, amiben Peter azt firtatja gúnyosan, hogy mi értelme a Manónak megölnie őt, szenzációs).

Egyetlen hibája, hogy nem olyan kiemelkedő, mint amennyire azt egy olyan súlyos esemény, mint a főszereplő halála megkívánná. A sztori azzal indult, hogy röviden becsatlakozott Mark Millar párhuzamosan futó Ultimate Avengers vs. New Ultimates minijébe (ami egyre pocsékabb, úgy mellesleg), ahol bekapott egy golyót a Megtorlótól Amerika Kapitány helyett (pedig a halálfejes bosszúálló csak a csillagos-sávos hős térdkalácsára célzott). Ezek után eleve sebesülten, legyengülve kellett megküzdenie a börtönből megszökött, és egyenesen a házához kibumlizott ellenségeivel, élükön a Zöld Manóval. Bendis nem tudja ezt a harcot elég markánsan megkülönböztetni a főszereplő korábbi, több száz elkeseredett harcától, csak nagyjából jön át a „most valami nagyon komoly és vészterhes dolog történik” érzete. Az utolsó oldalak is ambivalensek. Egyrészt jó, hogy főhőshalál ide vagy oda, Bendis nem húzza el a keserű sírdogálást, nincs nyáltenger, másrészt egy ilyen alkalmat talán mégsem azzal kéne zárni, hogy a félholtra vert és robbantott Zöld Manó gonosz elégedettséggel mosolyog. Bagley rajzai nagyon szépek, jó látni, milyen sokat fejlődött, pontosabban, ért a stílusa azóta, hogy négy éve otthagyta a sorozatot.



Fables #106

Történet: Bill Willingham
Rajz: Mark Buckingham

Tökéletesen jellemző Willinghamre, hogy az olvasói várakozásokkal, elképzelésekkel teljesen szembegy, és egy váratlan húzással, meglepően gyorsan vet véget a Mister Dark sztorinak. Ilyen dramaturgiai merészségekre a mai amerikai mainstreamben talán csak Robert Kikrman képes még a The Walking Deadben. A történet bő két éve, a Birodalom és Gepetto legyőzése után indult, és ez idő alatt Willingham – a sok-sok egyéb szál mellett – leginkább azzal foglalatoskodott, hogy új gonosztevőjét még a korábbinál is félelmetesebbé és legyőzhetetlenebbé gyúrja. Mister Dark egy rendkívül ügyesen és stílusosan megírt ellenséggé vált, akivel szemben hőseink képtelenek voltak hatásosan fellépni. Csak menekülni tudtak előle, és amint azt hitték, hogy mégis sikerült legyőzniük, újra elszabadult. Az újabb és újabb próbálkozások, a végső összecsapásra való felkészülések (különös tekintettel a „szuperhőscsapatra”) egyike sem hozott új reményt, és én, az olvasó, már majdnem azon kezdtem aggódni, hogy Willingham túlságosan is erősnek, és tényleg legyőzhetetlennek ábrázolja Mister Darkot – minek következtében hiteltelen lesz, amikor végül mégis legyőzik. Jobban is tudhattam volna. Az író Bigby apját küldi a gonosz ellen, a nagy harc már a képregény elején véget ér, és ezzel együtt egy másik cselekményszál is elegáns elvarrásra kerül. A füzet többi része a következményekkel, ünnepléssel, némi finom humorral és a jövőbeli sztorik felvillantásával telik. Az ilyen, tipikus dramaturgiát megkerülő történetmesélés az, ami az életszerűen megért karakterek mellett olyan élvezetessé, és – minden mesebeli elem dacára – valószerűvé teszi a Fablest. A dolgok nem mindig úgy történnek ebben a világban, ahogy azt egy tökéletes, művészi következetességgel felépített forgatókönyvtől elvárnak, hanem néha csak úgy, ahogy az életben. Az egyetlen probléma ezzel a füzettel Mark Buckingham. Ugyan kétségkívül ügyes rajzoló, az korábban is bebizonyosodott már, hogy a relatíve sokpaneles, dialógusokkal teli oldalak sokkal jobban fekszenek neki, mint a grandiózus akciók – és ez itt minden korábbinál világosabb. Mister Dark és Mister North gyors és brutális összecsapásának az egy panel/egy oldal elrendezés kölcsönöz grandiózus hatást, de ilyen méretben kijönnek Buckingham stílusának hiányosságai: a részletek elnagyoltak, a beállítások fantáziátlanok, az emocionális erő hiányzik, a jelenet nem kapja meg azt a képi monumentalitást, amit érdemelne. Nem rossz, persze, egyszerűen csak nem elég jó. Szerencsére a képregény maga továbbra is az, sőt, továbbra is egyike a legjobbaknak.



Hellboy: The Fury #1

Történet: Mike Mignola
Rajz: Duncan Fegredo

Már megint kénytelen vagyok szuperlatívuszokban beszélni a Hellboyról. Úgy látszik, ez már sosem fog változni – és ez így van jól. Most hagyom a fenébe az előzményeket, meg a felvezetést, és bumm, rögtön lássuk, hogy kezd neki Mignola és Fegredo az utóbbi pár évben épített, grandiózus történetfolyam fináléjának (de előbb még gyönyörködjetek egy kicsit a csodálatos borítóban, az se baj, ha a nadrágotokba csúszik a kezetek). A nyitókép olyan pofátlanul klisés, hogy azt halálos komolysággal csak Mignola képes eladni: rideg, magányos torony magasodik kopár, komor sziklákon, mögötte hatalmas villám hasítja darabokra az eget. Aztán: a torony kapujában görnyedt, széltől tépázott vén boszorkányok szűkölnek. „Is this our doing?” Három panel, egy oldal, tökéletes felütés. Az atmoszférát azonnal vágni lehet, tudjuk, hogy valami súlyos, hatalmas és gonosz dolog van készülőben – még azok is félnek, akiknek a kezük benne volt az események formálásában. A következő oldalon pedig mintha egy Gyűrűk Ura jelenetbe csöppennénk: a torony előtt hatalmas, kántáló hadsereg terpeszkedik, köztük zászlókkal és óriásokkal. És ez valami más, mint amit a Hellboytól eddig megszokhattunk. Mignola ugyan már réges-rég túlhaladott azon a ponton, ahol a sorozat legjavát a főszereplő életének tetszőleges pontjaiból kiragadott rövid történetek jelentették, és a grandiózus szcenáriók sem álltak távol a sorozattól (főleg nem a testvérétől, a BPRD-tól). De a kardokkal, lándzsákkal felszerelt, páncélos szörnyek és (halott) lovagok középkori jellegű csatája már egy izgalmasan új aspektusa Mignola komplex világának. És bár az igazi haddelhadd még mindig várat magára (a cselekmény ütemét elnézve, a hamarosan érkező második résznél egy pillanattal sem tovább), ez a monumentális felvezetés önmagában erőteljesebb, mint szinte bármi, amivel idén az amerikai képregényekben találkozhattunk. A The Fury több nem egyszerűen remek, hanem ráadásul ikonikus képet is tartalmaz. Hellboy, első felbukkanásakor, egy köpenybe burkolva lépdel az említett torony lépcsőin, csuklyája alatt egyetlen megmaradt szeme világít. Egy halhatatlan lovagnak Alice átnyújtja az Excaliburt, fejére egy mögötte álló szellem helyez koronát. És persze a szokásos képsorok, a szokásosnál jóval grandiózusabb keretek között: Hellboy harcol, nem egy vagy egy kis csapat rémen, hanem egy kisebb hadseregen keresztül verekszi föl magát a végtelennek tűnő lépcsőkön. A történetről direkt nem fecsegek, a lapok már le vannak osztva, most már „csak” a földrengető, hegyomlasztó, égszakasztó szálelvarrás van hátra. Csak olvasd, és feledkezz bele a képekbe, a monumentalitásba, a fantasztikusságba.



Scalped #50

Történet: Jason Aaron
Rajz: R. M. Guéra, Igor Kordey (Tim Truman, Jill Thompson, Jordi Bernet, Denys Cowan, Dean Haspiel, Brendan McCarthy, Steve Dillon)

Először is, ha valaki elsiklott volna a cím felett: Scalped #50. Ez így, önmagában ok az ünneplésre, pezsgőbontásra, konfettiszórásra, szűzlányavatásra. Nem kis öröm látni, hogy az utóbbi évek egyik legjobb amerikai sorozata elért a félszázadik számhoz, főleg, hogy a Vertigo mostanság egymás után lövi le a képregényeit. (Szerencsére a Scalped eladásai meglehetősen stabilak, ha messze nem is tartozik velük a kiadó élbolyába.) Jason Aaron és R. M. Guéra nyers, mocskos, lelkileg-fizikailag brutális, rothadó pusztaság közepébe húzott rezervátum-bűnbarlangban játszódó indián noirja indulása óta üde fénypont a szuperhősök által uralt mainstream comicok tengerentúli világában. Ez a jubileumi szám mégis kicsit felemás érzést kelt az olvasóban. Aaron a XIX. századba visz vissza minket, amikor is katonák és fejvadászok járják a vidéket, rézbőrűekre vadászva – egy-egy skalpért jó pénzt fizet az állam, csak ugye ez a fagyi hajlamos visszanyalni. A cselekmény egy fehér apával nyit, aki skalpolásra tanítja fiát egy indián falu felégetése során, majd idővel eljutunk a másik oldalra, ahol a megtorlók közt ott van egy Bad Horse nevű kisgyerek, a sorozat főszereplőjének egyik őse. (Elvileg – Aaron egyértelműen ezt akarja sugallni, bár nem tudok róla, hogy a hagyományos indiánnevek vezetéknévként élnének tovább az utódokkal…) Egyrészt ugyan a sztori hátterének ez a történelmi aspektusa (az indiánok leigázása) kicsit sem elhanyagolható, és a hét rajzoló egy-egy, történetbe ágyazott pin-up oldala gondoskodik az ünnepi hangulat megteremtéséről, másrészt viszont az a történelmi aspektus igencsak lerágott csont, és ráadásul a Scalped éppen most érkezett el egy komoly fordulóponthoz, ami igazán emlékezetessé tehette volna az 50. részt. Ehelyett egy „fillert” kapunk, egy töltelékszámot. Nem tesz hozzá semmit a sorozat cselekményéhez, sem a karaktereihez, hanem csak úgy van. Bár semmiképpen nem rossz (a hangulata erős, Guéra szokás szerint kitesz magáért – a panel a Liggle Big Hornnál vívott csatáról szenzációs – és a hozzá négy oldallal csatlakozó Igor Kordey is gyönyörű munkát végez), az erőszak körforgásának, a keserű iróniának, a költői igazságszolgáltatásnak és a soha nem múló harci szellemnek az efféle bemutatása egy kevésbé tehetséges író számára is csak tetszetős ujjgyakorlat lenne. Egy kis pluszt az utolsó (a pin-upokat is magába foglaló) oldalak jelentenek, amik a Scalpedhoz méltó nyersességgel képeznek kontrasztot a haldokló indián reményteli „víziói” és a jelen mocskos vigasztalansága között. Korrekt. De többet vártunk volna.



Uncanny X-Force #11

Történet: Rick Remender
Rajz: Mark Brooks

Rick Remender már csak ilyen, nem végez félmunkát. Ha valamit csinál, akkor totálisan, abszolúte csinálja – nincs jó képregénye, csak zseniális (Fear Agent), és nincs rossz képregénye, csak katasztrofális (Punisher). Az Uncanny X-Force sem esik bele a jókora köztes területbe, és szerencsére az előbbi kategóriát gazdagítja. Remender elődje Craig Kyle és Chris Yost volt, az ő irányításukkal 2008-tól 2010-ig szimplán X-Force cím alatt futott a sorozat a Messiah Complex egyik utóhatásaként (persze az első X-Force sorozat még 1991-ben jelent meg a „dicső” Rob Liefeld korszakban, és a csapatot Cable vezette). A koncepció azóta némileg változott: Yosték X-Force-át Küklopsz hozta létre, hogy Rozsomák vezetésével az X-Men afféle „black ops” egységeként kivagdossák a világból a mutánsokat fenyegető, két lábon járó rákos daganatokat. Aztán az X-ek nagyvezíre úgy döntött, ez a véres-brutális attitűd, amit szépen titokban tartottak a többiek előtt, mégsem áll jól az X-Mennek, és feloszlatta a csapatot. Itt lépett be az Uncanny X-Force első részével Remender – mert nem meglepő módon, Rozsomák úgy gondolta, hogy jól áll az X-Mennek, vagy sem, szüksége van egy ilyen csapatra. Úgyhogy ő és társai most még Küklopsz előtt is titkolózva kaszálják a rosszfiúkat, ahol érik őket. Az első sztoriban Apokalipszis visszatérését akadályozták meg, Remender pedig rágyúrt az egyik tag, Angyal évek óta húzódó belső konfliktusára: az Angyal és az Arkangyal személyiség (ami a ’80-as évek vége óta megvan benne, amikor Apokalipszis az egyik lovasává formálta őt) harcban áll egymással, és az X-Force-nak most tennie kell valamit, mielőtt utóbbi győzedelmeskedik, és végleg elveszítik a barátjukat. Az a valami pedig: elutazni az Apokalipszis kora nevű párhuzamos világba az onnan származó Sötét Bestia segítségével, és elhozni valamit, amit Life Seednek hívnak. Az az egyetlen, ami megmentheti Angyalt. Találjátok ki, úgy alakulnak-e a dolgok, ahogy hőseink eltervezik… Remender átkozottul jól elkapta a képregény hangulatát. Az X-Force Yosték alatt is élvezetes volt, de ők hajlamosak voltak túlerőltetni a brutalitást és a komorságot. Itt nyoma sincs efféle izzadságszagnak, Remender kezei alatt a történet gördülékenyebb, a karakterek soha nem mesterkéltek, az atmoszféra pedig továbbra is sötét és kegyetlen, de a maga spontán módján az, és közben nem hiányzik belőle a humánum és még a humor sem (elvégre mégiscsak ott van a csapat tagjai közt Deadpool is…). Emellett az író ügyesen hozza vissza az Apokalipszis kora karaktereit (a legjobb X-sztori a ’90-es évekből), mértékkel, jól használja Rozsomák narrációját, és rövid, de gyors és szaftos akciókkal szolgál. Külön öröm a képi világ: Mark Brooks mindig is a tehetségesebb iparosok közé tartozott, dinamikusan, egy-két aránytalanságtól eltekintve túlzások nélkül rajzol, de a színező, Dean White lehel igazán életet a panelekbe. Gyönyörűen kékes-sötétvöröses árnyalatú az egész képregény, a kétoldalas panel Apokalipszis világáról nem kisrészt neki köszönhetően olyan fantasztikus. Jelenleg ez a Marvel egyik legjobb képregénye, az X-franchise-on belül pedig kétségkívül első a sorban.