„It all ends”, hirdetik a plakátok, én meg azon gondolkodom, mit lehet elmondani egy egyetlen grandiózus történetet elmesélő filmsorozat utolsó felvonásáról – pontosabban, mit számít, hogy mit mondok el? Aki amolyan „varázslókölykös ostobaság” vállvonással viszonyul a Harry Potter világához, azt úgysem győzi meg semmi, hogy rohanjon megnézni a finálét, akit pedig már korábban, többé vagy kevésbé, de magával ragadott a mágia, azt semmi nem tántorítja el ugyanettől. És mióta az ötödik résszel a Warner végleg a brit tévéből érkezett David Yates kezébe adta a filmeket, rendezői szempontból sem érik meglepetések az embert. Úgyhogy örömmel jelenthetem, a Halál Ereklyéi 2. része nagyjából mindenki elvárásainak eleget fog tenni. Ugyanolyan varázslókölykös ostobaság, és ugyanolyan filmes mágia, mint a korábbiak.

A történetismertetést átlépem. Komolyan, ha ezen a ponton nem tudod, hogy miről szól a film, nem is értem, miért érdekel egyáltalán, és miért olvasod ezt a cikket. Minthogy Rowling sorozatának utolsó könyvét a stúdió két filmre vágta, a Halál Ereklyéi 2. nagyrészt egyetlen lendületes, monstre finálé, a végső, mindent (és ezúttal tényleg mindent) eldöntő csata részletekben gazdag, lehengerlő krónikája. Yatesnek egyrészt könnyű dolga volt, hiszen leszámítva az első fél órát, egyetlen grandiózus akciójelenetet kellett levezényelnie, és ez egy rutinos fantasy-akció rendezőnek, amilyenné ő vált az utóbbi években, kész ajándék. Másrészt viszont nehéz dolga volt, hiszen leszámítva az első fél órát, egyetlen grandiózus akciójelenetet kellett levezényelnie, és ez veszélyes a történet érzelmi világára és karaktereire nézve.

Yates szerencsére megtalálta az egyensúlyt, és megcsinálta a harmadik legjobb Pottert Az azkabani fogoly és A Tűz Serlege után. A fináléban trollok, kőszoborkatonák, mágusok, óriáspókok, sárkányok harcolnak, halnak, és menekülnek, robbanások, legendás varázstárgyak, lángtenger és összeomló épületek között. Roxfort ostromának képei puszta, nyers erővel gyűrik maguk alá a nézőt, és ennek a végső összecsapásnak már csak a felvezetése is jó húsz perc. A csata közben pedig sorsok teljesülnek be, csókok csattannak el (röviden és ízlésesen, senkinek nem kell túlzott romantikázástól tartania), fontos karakterek hullanak, titkokra derül fény, és a lenyűgöző látványelemeket rendre emocionális csúcspontok váltják. Ez adja az utolsó felvonás igazi erejét: Yates hét filmen át folyamatosan kibontott, gondozott, és mélyített barátságot, szeretet, gyűlöletet ránt össze egyetlen hatalmas érzelmi gócpontba, immár szépen megcsiszolódott rendezői eszköztárával (roppant ügyes és szimpatikus iparos vált belőle – talán idővel válhat még belőle több is).

A brit színészgárda színe-java örömmel tapicskol a monumentalitásban, blockbuster még nem dicsekedhetett ennyi nívós névvel. Közülük vannak, akik jobban járnak (Maggie Smith végre akciózhat, ha nem is sokat), és vannak, akik rosszabbul (Emma Thompsonnak egy mondat, és nettó három másodperc (!) jut), de a pálmát természetesen Alan Rickman viszi el, még Ralph Fiennes félelmetes és groteszk Voldemortja és Neville, azaz Matthew Lewis meglepő tündöklése ellenére is. Piton karaktere jelenti a Harry Potter legfőbb bizonyítékát arra, hogy Rowling fantasztikusan tud mesélni. Utolsó jelenete megrázó, szívhez szóló, ereje egészen az epilógusig kitart, és a film lelkévé válik. És még a főszereplő trió mindhárom tagjának is sikerült színészileg felnőnie – kinek jobban, kinek kevésbé, de most először a „nagyok” közt sem lehet különösebb panasz rájuk. Ami még fontosabb, hogy Harry karaktere is kikerekedett végre: sokkal aktívabb, cselekvőbb hős, mint az eddigi részekben, már nem csak sodródik az eseményekkel, és nem folyton a barátai meg a véletlen húzzák ki a bajból.

Ugyanakkor mindez nem teszi semmissé, amit a Halál Ereklyéi 1. részéről írtam bő fél évvel ezelőtt: hiba volt kettévágni az utolsó részt (mármint kreatív szempontból – hogy financiálisan olyan kurvanagy üzlet volt, amilyet a Warner évek óta nem csinált, az más kérdés). Így kaptunk egy csaknem két és fél órás prológust, meg egy alig több mint két órás finálét (a nyolcadik film a legrövidebb az összes Harry Potter közül). Előbbi döcög, botladozik, szájal, és szájal, és untat, utóbbi meg rohan, dübörög, és székbe szögez. Senki ne mondja nekem, hogy nem lehetett volna kihozni a kettőből egy végig egyenletes színvonalú, háromórás mozit. De ez már késő bánat: a lényeg most az, hogy lezárult egy 14 éves korszak, méghozzá szépen, kielégítően, a könyv-és filmsorozat hatalmas hírnevéhez méltón.