Mucsi Zoltán különös megelégedettséggel eszi a zsírral vékonyan megkent kenyeret, amelyen apró sötét foltokként világít a karikára szelt kovászos uborka. Ha magyar színész tud valamit - akár a vásznon, akár a színpadon - az az, hogy hogyan kell akkora jelentőséggel majszolni a velőscsontot, mintha minimum egy államszervezet jövője múlna rajta. Kálloy Molnár Péter átizzadja az ezerszer kimosott fehér inget, csak a vak nem látja rajta, hogy valójában az elhárításnak dolgozik. Mindeközben a háttérben egy anya gyermekét szoptatja a budapesti Párisi udvar közepén - a hetvenes években. Nem, ne gördítse vissza a cikket a Kedves Olvasó: nem Gothár Péter legújabb filmjének kritikájával keverte össze a linket. Ez a Tinker Taylor Soldier Spy harmadik jelenete.

(A cikksorozat első része itt található.)

Batman & Robin

Amikor Grant Morrison két éve belekezdett ebbe a címbe, az hamar a denevérfranchise zászlóshajójává vált, és jó ideig az is maradt. Peter J. Tomasi kezei alatt most meginog ez a pozíció. A kerettörténet (egy titokzatos gonosz globálisan vadászik a Sötét Lovag szövetségeseire – tehát a Batman Inc. koncepciót nem kukázták ki) nagyszerűen működik – cserébe semmi más nem, a legkevésbé a címszereplők közti kapcsolat. Batman fia, Damian, aki egyben az új Robin is, már 5 éve meghatározó része a bőregérről szóló képregényeknek, de viszonyuk mindig elsikkadt, senki nem aknázta ki a benne rejlő lehetőségeket. Bruce ráadásul egy ideig „halott” volt, és addig Dick viselte a Batman-köpenyt helyette. Damian az ő Robinja volt, és köztük remekül működött a dinamika. A Bruce és Damian közti kapcsolatot Tomasinak kellene felépítenie, és akad egy-két pillanat, ahol úgy tűnik, jó úton jár, de nem több: sosem érezzük, hogy itt tényleg apáról és fiáról van szó, sosem tapintható köztük a feszültség, amire pedig a képregény nagy része épül, a gyerekkori trauma helyszínének közös meglátogatása pedig katasztrofálisan elhibázott jelenet. Ilyen mesterkélt, giccses, teljesen félresiklott dialógust egész évben nem olvastam, a papírhajó pedig, mint a halott szülők elengedésnek szimbóluma… hajjaj. Ráadásul az akciók sem túl meggyőzők, és bár a rajzok összességében legalább hatásosak, Patrick Gleasonnak van pár érdekes húzása, amit nehéz hova tenni (mint amikor Robin – aki most már nem is 12, hanem csak 10 éves… - komikusan-rajzfilmszerűen csépel egy rosszfiút). Nagyon nagy csalódás – és mellesleg semmit nem tesz azért, hogy az esetleges új olvasókat képbe hozza a status quo-t illetően. Ez a Batman & Robin 27, nem pedig a Batman & Robin 1. Mivel az a címe, ami, kénytelen leszek adni neki még egy esélyt, de más esetben ez menne a kukába.

Egyszerű, de remek ötlet, és lényegretörő kivitelezés. Még úgy is megnézném ennek alapján, hogy a zombitémánál nincs lerágottabb csont széles e moziuniverzumban.

Utólag, és főleg, csaknem 70 év távlatából könnyű okosnak lenni, de Akira Kuroszavának már ezen az első filmjén (Sugata Sanshiro, 1943) is látszott, hogy a rendezője még sokra viszi majd. A judo történetében megvan mindaz az érzékenység, drámai erő, szimbolika és mögöttes tartalom, ami végigkísérte az életművét – de említhetnénk akár bizonyos vizuális megoldásokat (mint a lassítás) vagy az akciójelenetek dinamikáját is. Debütáló alkotása – akárcsak későbbi munkái – jóval többet ad a nézőnek, mint amit a felszín alapján várna. Túl a nyilvánvaló „harcművészeti film” címkén, egy fiatal férfi emberségének megleléséről, morális és spirituális felemelkedéséről szól. 

Hátborzongató kórus suttog latinul vérivásról és emberhús evésről, majd felemeli a hangját, és explicite üdvözli a Sátánt. Mire félelmedben összekuporodsz a takaród alatt, a Gonosz már ott van mindenhol. Szarj csak a párnádra nyugodtan, nem szégyen: Jerry Goldsmith Oscar-díjjal jutalmazott Ómenje minden idők egyik, nem, a fenébe is, a legvérfagyasztóbb horrorzenéje – kevés van, ami annyit tett volna hozzá a filmhez, mint ez. A Mester, aki a score egész alapját meghatározó Ave Satanival a gregorián énekek antitézisét komponálta meg, több szempontból is szakított a műfaji toposzokkal. Nincsenek hangoskodó effektek, sem rémüldöző hegedűk – nem ijesztgetés folyik, hanem félelemkeltés. Az éteri orgona a maga gonoszul kicsavart, torz módján a Sátán felé hirdeti vallásos áhítatát, nyilvánvalóvá téve, hogy isteni jelenlétnek itt nyoma sincs, a kórus pedig, aminek használata egyáltalán nem volt jellemző azelőtt a horrorban, központi szerepet kap.

Én azt mondom, nem lesz ez rossz: a poszterről mondjuk nekem inkább egy alkoholista John McClane ugrott be, de a Rockstar Games legalább be merte vállalni, hogy csavar egy merészet a sztorin, s a neo-noir balladát elviszi a trash irányába; főszerepben egy lepukkant, életunt Max Payne-el. Bátor vállalkozás. De ha nem jön be, ez akkor is egy kiváló lövöldözős cuccnak néz ki, ha más nem is lesz belőle, jó lesz amíg nem jön az új Kane & Lynch..

Heti képregénystripünk egy olyan állomásához érkeztünk, ahol Boulet pusztán piktogramok segítségével meséli el miért célszerű otthon dugóhúzót tartanunk. Ugrás a stripre a Tovább! után...