Mucsi Zoltán különös megelégedettséggel eszi a zsírral vékonyan megkent kenyeret, amelyen apró sötét foltokként világít a karikára szelt kovászos uborka. Ha magyar színész tud valamit - akár a vásznon, akár a színpadon - az az, hogy hogyan kell akkora jelentőséggel majszolni a velőscsontot, mintha minimum egy államszervezet jövője múlna rajta. Kálloy Molnár Péter átizzadja az ezerszer kimosott fehér inget, csak a vak nem látja rajta, hogy valójában az elhárításnak dolgozik. Mindeközben a háttérben egy anya gyermekét szoptatja a budapesti Párisi udvar közepén - a hetvenes években. Nem, ne gördítse vissza a cikket a Kedves Olvasó: nem Gothár Péter legújabb filmjének kritikájával keverte össze a linket. Ez a Tinker Taylor Soldier Spy harmadik jelenete.

A kissé esetlennek tűnő budapesti felütés után visszazökkenhetünk a hírszerzők kellemesnek és nyugodtnak nem mondható hétköznapjaiba. Áruló van ugyanis a brit kémszervezet legfelsőbb köreiben, és a főnöknek (John Hurt) nem sikerült kiderítenie, ki az. Miután teljes titokban Budapestre küldi egyik ügynökét, Mark Strongot, amazt a fent már említett, magát Kálloy Molnár Péternek álcázó titkosrendőr hátbalövi. Kétszer. Így nem marad más választása, és - ellentétben a magyarországi példával - lemond George Smiley-val (Gary Oldman) egyetemben. Azonban az áruló ettől még a helyén marad, így a pályán kívülre került Smiley-nak kell nekilátnia újra a nyomozásnak.

Miután 1979-ben a BBC már elkészített egy hétrészes feldolgozást az eredeti John le Carré-féle regényből, az Engedj be! rendezőjének, Tomas Alfredson-nak nem volt könnyű dolga. Nem csak a történet terjedelme, de Sir Alec Guiness mondhatni ikonikussá vált George Smiley-ja miatt is. Mindezek - és az eléggé akciódúsra vágott előzetesek - ellenére kapunk egy nagyon finoman megmunkált, összpontosítást és teljes figyelmet kívánó kétórás, feszült drámát - vagy ahogy a klasszikus plázamozi-látogató fogalmazna, két óra tömény unalmat. A kétórás játékidő éppen elegendő - időnként elég nagy, de még vállalható kompromisszumok árán bomlik ki a Londonon, Budapesten, Párizson és Isztambulon keresztül folyó cselekmény. Szeretném megmutatni a filmet Kevin Macdonaldnak - így kellett volna A dolgok állását is megcsinálni.

Persze mondhatjuk, hogy túl sok a karakter. Túl sok a kibontásra váró, de félig, vagy egyáltalán el nem mesélt mellékszál. Belátom, hogy a sok statikus kép, a kitartott közelik vagy a nem túl ötletesen felsnittelt Budapest látványa nem a legvonzóbb részei a filmnek. Nagyon oldszkúl (a hideg futkos a hátamon, ahogy ezt leírom. "There's no school like the old school and I'm the fuckin' headmaster." mondaná erre Tom Wilkinson a Spílerből. Direkt nem fordítom le.), nagyon hetvenes évekbeli - és nem csak a téma, de a kivitelezés tekintetében is. Az a fajta szórakozás, amely érzetben talán a legközelebb áll a regényolvasáshoz. Rengeteg mindenre csak utal a film - a történetben szereplő szerelmi háromszög harmadik csúcsát, Smiley feleségét például soha nem látjuk - és ez mind így van jól.

Akár csak az alakítások; a Tinker Taylor Soldier Spy Gary Oldman jutalomjátéka. Élvezet nézni minden percét, ahogyan ez az ember, aki annyira közeli részese volt a Cirkusznak, most mégis kívülről jön vissza, hogy lerombolja azt. Csodálatos. Akár csak Colin Firth, aki végleg leteheti a Mr. Darcy uniformist: legalább akkora játékot kapunk tőle, mint amit A király beszédében. Nem beszélve a rezidens Sherlock Holmes-ről (nem, nem a Guy Ritchie-félére gondolok), Benedict Cumberbatch-ről - lassan őt is beszippantja Hollywood, lásd Warhorse. Nehéz szavakban beszélni ezekről - olyan ostoba filmes újságírós-közhelyek jutnak eszembe, mint érzékeny alakítás, meg lírai képsorok. A film egész egyszerűen szép. Pont annyi dialógussal, amennyi feltétlenül kell.