Mit tehet az egyszeri brit arisztokrata, ha elég pár röpke hónapra magára hagynia fogadott fiát, és az rögtön nyugtalanító ábrákkal rója teli obszervatóriumát, stikában szemmel láthatólag áldozatnak szánt tyúkokat tart, gyanús vendégeket fogad, szám szerint tizenkettőt, röviden: a Sátánnal kezd el cimborálni? Nos, amennyiben csöppet sem angolosan Duc de Richleau-nek hívják, és Christopher Lee alakítja, két dolgot: az első öt percben felméri, hogy egy Hammer-film főszereplője, majd elegánsan átlépve a tényen, hogy az ilyen szerepek többnyire Peter Cushingnak vannak fenntartva, ő maga meg inkább a másik oldalon szokott riogatni, azonnali hatállyal nekilát rendet rakni. Ha kell, vaskos pofonokkal, ha meg az nem segít, készségszinten elsajátított okkult tudásával.

De Richleau neve manapság nem sokaknak mondhat bármit is, pedig az előző század derekán alkotó, hallatlanul sikeres brit ponyvaíró, Dennis Wheatley egyik legnépszerűbb, közel tucatnyi regényt megért figurája. Kicsit D'Artagnan, kicsit Van Helsing, kicsit Sherlock Holmes, és mindig, minden körülmények között nagyon talpraesett hős volt ő, aki zsánerről zsánerre ugrálva hol világi bűnügyekkel, hol okkult veszedelmekkel dacolt. Talán pont jól felismerhető konstruáltsága okán tűnt el a süllyesztőben, hiszen előképeivel ellentétben nem túl eredeti karakter, a filmesek sem kapták fel – annál érdekesebb ezek után, hogy Ian Fleming számára egy másik, szintén Wheatley által alkotott karakter szolgált később James Bond ihletforrásául.

A The Devil Rides Out tehát már két szempontból is némileg kilóg az egyébként is csak felszínesen nézve homogénnek tűnő Hammer-repertoárból. Egyrészt enyhén unkonvencionális, de azért az összképbe így is szépen besimuló főszereplője, másrészt témaválasztása miatt. A stúdió ugyanis hiába kokettált számtalan filmjében a sátánizmussal, kevés kivételtől eltekintve az mindvégig csak kiegészítő gimmick maradt a fő attrakció (azaz többnyire a vámpírok) mellett. Itt azonban megkapja a maga reflektorfényét, hiszen a De Richleau és ellenlábasa, az átható tekintetű Mocata (Charles Grey, akit leginkább – hopp, még egy Bond-párhuzam – Blofeldként ismerhet a nagyérdemű) a fogadott fiú, valamint egy titokzatos lány lelki üdvéért folytatott macska-egér harca során utóbbi nem sokat tököl, és az Ördög Bibliájának valamennyi piszkos trükkjét beveti. Van itt minden: kecskevérivás, megtévesztés, hipnózis, kántáló kultisták, ön- és közveszélyessé bűvölt áldozatok, pokolból előhívott szellemek, egy ízben még maga a Vén Bakkecske is tiszteletét teszi – igaz, De Richleau nem lenne önmaga, ha nem zavarná haza gyorsan egy oldtimer, egy ima, és egy feszület segítségével.

A bökkenő csak az, hogy mindez nagyon sok. A script az általában íróként és forgatókönyvíróként egyaránt sokat dicsért Richard Matheson érdeme, ám itt nem igazán sikerült remekelnie. Mivel az eredeti regényt nem olvastam, nem tudhatom, a dramaturgiai csapda nem eleve abban rejlik-e, de egy idő után kezd nagyon érdektelenné válni, ahogy a cselekmény középpontjaként és fő mozgatórugójaként szolgáló két fiatalt a viaskodó felek ide-oda rángatják egymás között, újabb és újabb légből kapott okkult trükköket bevetve. Fél óra után elég nyilvánvaló, hogy minden kiszabadításra jut majd egy álnok visszacsábítás, és ez a séma sajnos kitartóan megismétlődik egészen a végső percekig. Ráadásul minden újabb fordulatnál kapunk egy rakat olyan mozzanatot, ami korábban a legkevésbé sem volt előkészítve, a rengeteg Hammer-filmre jellemző, illúzióromboló, last-minute happy end így nem is valósulhat meg másként, mint egy borzasztó olcsó és az összhatást még inkább lerontó deus ex machina révén.

Ezen a csapongó mivolta ellenére is monoton katyvaszon Terence Fisher sem tudott segíteni, pedig látni, hogy megpróbálta. Személyében nem csak a Hammer egyik ikonikus és sokat foglalkoztatott rendezőjét tisztelhetjük, de egyébként sem túlzás a 60-as évek leginnovatívabb horrorrendezői közé sorolni. Azután, hogy 1957-ben (52 évesen!) elvállalta a klasszikus, '31-es Frankenstein remake-ét, ami mind a stúdió, mind önmaga és Christopher Lee számára a nagy áttörést jelentette, bő másfél évtizeden át sorban szállította a szórakoztató rémhistóriák mércéjével mérve jobbnál jobb filmeket, hála az akkortájt újszerűnek ható megközelítésének, miszerint a folyamatos sokkolás helyett lehetne akár karakterközi viszonyokra és pszichológiai aspektusokra is koncentrálni. Szegény egyik legnagyobb érdeme, jelesen a Frankenstein és a Drakula franchise-ok megteremtése egyben a legnagyobb átkának is bizonyult, hiszen hiába rendezett legalább annyi önálló filmet, mint a két brandben összesen, hiába fűződnek a nevéhez e sorozatok jobban sikerült darabjai, a dömping maga alá temette a hírét. A The Devil Rides Out nem a legjobb munkája, de szerencsére még így is magán viseli a kézjegyét, a párbeszédek, és egyes jelenetek kivitelezése ugyanis gyönyörű. Különösen remek a közel negyed órás szekvencia, mely során protagonistáink egy védelmező, mágikus kör közepette próbálják átvészelni az éjszakát és az ellenük küldött démoni veszedelmeket (köztük a trükkök elavultsága ellenére emlékezetesre sikerült, denevérszárnyas ló hátán feszítő Halál Angyalát – fuck yes). Nagy kár, hogy erre a természetes és maximálisan kielégítő fináléra aztán még tök fölöslegesen rádupláznak egy jóval laposabb befejezéssel.

Oké kis film ez, de pont annyival unalmasabb a szokásos múmiás-vámpíros-farkasemberes Hammereknél, amennyivel más vagy több szeretett volna lenni. Messze nem ez volt Fisher egyetlen kiugrási kísérlete tematikailag, ugyanakkor szomorú módon az utolsó: ez után még összedobott két Frankenstein-filmet (igaz, ezek közül a Frankenstein Must Be Destroyed meglepően erősre sikerült), majd lehúzta a rolót. Aztán lehet, hogy nem kéne fanyalognom: egy ingatag, de újító alkotói pályának láttuk már csúfabb alkonyát is.

Ja, még valami: a filmben gyönyörű oldtimerek vannak, olyanok, amiket szerintem már 1968-ban sem lehetett könnyű felhajtani vagy üzemképessé tenni, és a kamera nem csak, hogy gyanúsan nagylelkűen elidőz felettük, de még egy egész vagány, sátáni trükkökkel megspékelt, meglehet totálisan öncélú üldözési jelenetet is kapunk. The Devil RIDES OUT, aha, így már értem.