Talán nem szabadna megírnom ezt a cikket. Bár a gépelt szöveg elviekben biztonságos, a valóságot sosem lehet tudni. Fennáll a lehetősége, hogy fertőzött szavakat használok. Igyekszem nem hangosan gondolkodni. Mikor olvassátok, ti is csak magatokban tegyétek. Biztos, ami biztos. Ha mégis hangosan olvassátok, ne értelmezzétek. Amit leírok, az nem vélemény. Ezek csak szavak. Nem jelentenek semmit. Rengeteg mindent jelentenek. Pontypool nem jelent semmit. Csak egy szó. Pontypool mindent jelent. Mindenhol ott van. Nincs sehol. Pontypool Kanadában van. Pontypool csak egy film. Film a szavakról. Szavakkal írok véleményt a szavakról szóló filmről. Elolvasod a szavakat a szavakról szóló filmről beszélő szövegben. Beszélek hozzád a szavakról szóló filmről írt szöveggel. Nem vagyok benne biztos, van-e értelme. Látnod kell a szemeddel a szájjal mondott, füllel hallott, aggyal felfogott szavakról szóló filmet, hogy megértsd, mit írok le a kezemmel. És ez a bajoknak csak a kezdete.

Grant Mazzy (Stephen McHattie) veterán rádióbemondó (ha úgy tetszik: szpíker) egy hideg, barátságtalan reggelen bemegy a munkahelyére, hogy egyéni hangvételű műsorával ismét megkísérelje felrázni a címben szereplő álmos, jelentéktelen kisváros lakóit. Odakint a baljós, nehezen értelmezhető jelek után hamarosan elszabadul a nem kevésbé nehezen értelmezhető Pokol, az emberek halandzsázva esnek egymásnak az utcákon, épületeket rohamoznak, egyre több az áldozat, a fertőzés terjed, senki nem tudja, honnan indult, mi váltotta ki, és úgy egyáltalán: mi a franc ez az egész. Mazzy, és az épületben rekedt munkatársai velünk együtt csupán a túlélők elmondásai alapján értesülnek a történtekről, nincsenek támpontjaik, mit kellene tenniük, semmi sem biztos, mindenki csak beszél, de senki sem tudja megmagyarázni, tulajdonképpen miről is pontosan.

Zombiinvázió esetén már a kezdetektől tudható, hogy társadalmi mondanivaló rejlik a történések mélyén, a Pontypool pedig egyenesen odáig merészkedik, hogy az eseményeket teljes egészében alárendeli választott témájának. A film szinte kategorikusan elutasítja a mozgókép adta lehetőségek kihasználását (egy kis légterű stúdiószínházban a teljes cselekmény tökéletesen reprodukálható lehetne), rájátszik a minimális információadagolás feszültségteremtő erejére, helyesen ismerve fel, hogy gyakran sokkal félelmetesebb az, amit csak sejthetünk, annál, amit hiánytalanul megmutatnak nekünk. Vér csak a legindokoltabb esetben szennyezi a díszleteket, tényleges fizikai atrocitásra pedig egyetlen esetben kerül sor, a lényeg akkor is kamerán kívül zajlik. A támadók leginkább önmagukra jelentenek veszélyt, mégis sokkoló, ahogy Georgina Reilly karaktere saját testét pusztítja el módszeres következetességgel. A stúdió falain kívül zajló apokalipszis súlya ránk telepszik, a nyomasztó atmoszféra, a kilátástalanság érzete tapintható, szerencsésen elkerüljük azonban az üresjáratokat, a történések sodró lendületűek és izgalmasak, annak ellenére, hogy a világon semmit nem látunk belőlük. Mikor végighallgatod, ahogy egy fertőzött férfi gyerekhangon sír az anyja után, a hideg futkos a hátadon, keményebben, mintha látnád, ahogy lógó belekkel, vicsorogva botorkál feléd. Mikor a betegek elözönlik a stúdiót, szinte csak dörömbölő kezek maradnak belőlük egy maszatos plexifalon, tehetetlenek, de a legrosszabb nem az, hogy szét akarnak tépni: sokkal félelmetesebb, hogy egy leszel közülük.

Tony Burgess forgatókönyvének érdeme, hogy választott témáját úgy képes maradéktalanul kivesézni, hogy semmit nem rág a szánkba, nem sulykol, nem okoskodik, csak teremt egy közeget, ami önmagában is képes megjeleníteni közlendőjének lényegét. Mazzy maga is szavainak jelentőségéről elmélkedik (gondoljunk bele: az a munkája, hogy belebeszél a semmibe, láthatatlan beszélgetőpartnerekre vadászik egy üres stúdióból), producere, a Lisa Houle által alakított Sydney Briar pedig nem győzi hangsúlyozni, milyen kiemelt fontossággal bír minden szavuk, amit az éterbe küldenek (később rájön, hogy a helyzet nem ennyire tiszta). Az információk megszerzésének egyetlen eszközei a szavak maradnak, de fokozatosan terítékre kerülnek az értelmezési problémák, annak lehetetlensége, hogy valamit ténylegesen közölni tudjunk pusztán annyival, hogy beszélünk róla. Nyilván akaratlanul, de a magyar címadás hibátlanul demonstrálja a jelenséget: "A zombik városa" - ha kimondod, tuti, hogy egy teljesen más filmet vizionálsz. Valaki személyiségét nem vázolhatjuk nevének ismételgetésével, betűk egymásutániságává redukáljuk, mégis ez az egyetlen lehetőségünk, ha valahogy utalni próbálunk rá. Jellemző a film gonosz humorára, hogy felveti: mi van, ha az ember valójában tényleg csak ennyi? Egy név a halálozási listán: ez a legtöbb, amit tudni érdemes.

A túlélés egyetlen eszköze, ha mindenki kussban marad, ami csak első hallásra tűnik könnyű áldozathozatalnak. Beszélnünk kell, ez ugyanolyan természetes és szükségszerű, mint a lélegzetvétel, ez tesz minket emberré, kimondott szavaink által próbáljuk meghatározni önmagunkat. Könnyen lehet, hogy törekvéseink eleve kudarcra ítéltettek, és teljesen jelentéktelenek a megfoghatatlan, nagybetűs LÉNYEG mellet. Mindegy is. Mert végül megírtam a cikket. Te elolvastad. Valaki meghalt odakint. Másvalaki megszületett.

A Világ meg kurvára megy tovább.